Mélykék

   Egy lány fekszik a mezőn. Kezében egy margaréta, éppen a fehér szirmokat tépkedi. Körülötte csak a fák zúgását és a madarak csicsergését lehet hallani. Süt a nap, jó idő van. Sárga ruhája úgy terül szét körülötte, mintha ő maga is csak egy virág lenne. Szülei épp egy neves vacsorameghíváson vesznek részt, de ő sosem szerette az ilyen eseményeket. Ezért is szaladt be a közeli erdőbe, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Ahogy ott feküdt a harmatos fűben, észrevett egy pillangót. Egész lassan repült, ráérősen szálldogált a virágok között. Éppen egy közeli piros pipacson pihent meg. A kislány lassan felült és közelebb hajolt az aprócska rovarhoz. Nagy kék szárnyai teljesen szétterültek a virágkelyhen, olyan volt, mintha egy kis lepedővel takarták volna le a növényt. Rajtuk a sötétkéktől, egészen a világos lilás színekig minden volt, feltűnőek voltak messziről. A kislány nem akarta bántani az állatot, csak gyönyörködött benne, mert ilyen szép pillangót még nem látott. Az állat néhány pillanatig még a virágon időzött, majd megrebbentette a szárnyait és tovaszállt, valamerre az erdő mélye felé. A lány még ott időzött egy kicsit, majd mikor meghallotta, hogy anyja a nevét kiabálja, felpattant és futott vissza a nagy, szürke villához. Az összes vendég őket nézte, amint a középkorú nő megdorgálta a kislányt. Gyűlölte, amikor összekoszolta a drága ruháit. Végül nem is folytatták tovább, mert a házigazda fontos ügyek miatt, elhívta a nőt, így a kislányt -ahogy eddig minden alkalommal- a nevelőnőjére bízták. Ő leültette maga mellé, az egyik teraszvégi padra és megkérdezte tőle, hogy merre kóborolt.

   -Láttam egy tündért –mondta a kislány lelkesen.

   A nevelőnő elmosolyodott.

   -Valóban? És milyen volt az a tündér?

   -Óriási, kék szárnyai voltak és csillogott!

   A kislány izgatottan felpattant és megfogta a nevelője kezét.

   -Gyere, nézd meg! Megmutatom merre van!

   A fiatal nő megsimogatta a kislány arcát.

   -Sajnos most nem mehetek veled –mondta halkan. –majd legközelebb megnézem a tündéreidet. Megígérem.

   A lány csendben visszaült a padra és tépkedni kezdte a ruhájába ragadt szirmokat, leveleket.

   -Ha akarod –szólalt meg egy pár perces csend után a nevelő. –mesélni mesélhetek neked a tündérekről.

   A kislány, fellelkesült arccal bújt oda az asszonyhoz.

   -Tudod a tündérek nagyon furcsák tudnak lenni –kezdte halkan. –sosem bújnak elő bárkinek. Mindig csak jó helyen és jó időben jelennek meg. Vannak olyanok közöttük, akiket sosem lehet látni, de akad egy-két kíváncsi is, akik nagyon gyakran felbukkannak. Mindig jó szándékúak, vigyáznak ránk.

Miközben a nevelőnő így mesélgetett, valahonnan a tömegből, megjelent a kislány apja és félrehívta az asszonyt. A lányka egyedül maradt és azon gondolkozott, vajon fog-e látni valaha még egyszer tündért életében. Remélte, hogy igen…

   Azonban ahogy egyre idősebbé vált, rá kellett jönnie, hogy tündérek nem léteznek. Egyre többet dolgozott, tanult és igyekezett kitörni a sanyarú körülmények közül, amelyekkel a nőknek szembe kellett nézniük azokban az időkben. Sokat munkálkodott azért, hogy elhelyezkedhessen a kereskedelmi szakmában, és mint beszállító-ügyintéző dolgozhasson. Egyik nap az irodájában ült éppen papírokat töltött ki. Asztalán ott volt egy aprócska váza, benne néhány szál margaréta, mert még mindig az volt a kedvenc virága. Belefeledkezve a munkába, alig hallotta meg, hogy kopognak az ajtaján.

   -Tessék –mondta hangosan, de nem nézett fel.

   -Szia –hallatszott egy ismerős, de ugyanakkor kétségbeesett hang az ajtó felől. –Nagy baj van, haza kell jönnöd.

   A lány felnézett és unokabátyját pillantotta meg maga előtt.

   -Mi az? –kérdezte elképedten.

   -Martha az –sóhajtotta a fiú. –nem használt a gyógyszer. Haldoklik. Látni akar téged.

   A lány talán senki kedvéért nem hagyna ott csapot-papot, Marthát kivéve. A nevelőnőjét az egész család szerette, mindig ott volt, hogy segítsen. Néhány perc alatt el is készült, majd sietősen az értük jött lovas kocsiba szálltak és elindultak a házuk felé. Fél óra alatt meg is érkeztek, a lány pedig egyenesen Marta szobájához rohant. Belökte a vaskos faajtót és megpillantotta sápadt, sovány volt-nevelőjét a dunyha alatt.

   -Martha –sóhajtotta szomorúan és érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel.

   -Szervusz kedves –üdvözölte rekedt hangon az asszony. –tudtam, hogy eljössz… kérlek, zárd be az ajtót. Mondtam a többieknek, hogy először veled szeretnék  beszélni.

   A lány így is tett. Miután a faajtó halk nyikorgással bezárult, fogott egy széket és az ágy mellé tolta.

   -Emlékszel még arra… –kezdte az idős nő a mondandóját. –arra… amikor tündért láttál?

   A lány sóhajtott.

   -Martha néni, az csak egy pillangó volt. Akkoriban még tündérnek hittem, de valahol mindig is tudtam, hogy az csak egy rovar.

   Martha sóhajtott egyet.

   -Látod kincsem, kiveszik az emberekből az a varázs, ami gyermekkorukban még megvan. A kisgyerek annyi mindennek tud örülni, annyi mindent lát, annyi mindent érez. A te szemed is tele volt fénnyel, csodálattal. Mire felnősz aztán, elhagy a csoda. Csak egy elkeseredett felnőtt marad egy elkeseredett világban.

   -Martha néni, ez az élet –mondta neki a lány és megsimogatta a kezét. –erről szól, a tündérmeséket a gyerekeknek találják ki, hogy elrejtsék a világ fájdalmát.

   Az asszony megszorította a kezét.

   -Nem kincsem, a világ fájdalma rejti el a tündérmeséket. Nyisd ki a szemed! Látod, nekem már nincs sok hátra, de azt szeretném, ha ezt észben tartanád. Majd ha egyszer gyereked lesz, mutasd meg neki a margarétáidat, a pillangókat, az állatokat. Szerettesd meg vele az életet, hogy egy jobb felnőtt válhasson belőle…

Martha egyre halkabb lett. Mire befejezte a mondandóját, már kezdett ernyedni a keze.Elcsuklott a hangja, lefordult a feje és már nem lélegzett többé.
   A lány sírni kezdett. Percekig ott ült az ágy mellett és csendben zokogott. Odakintről egyre hangosabb beszélgetés szűrődött be, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó és a család többi tagja belépett a szobába. Mindenki meg volt rémülve. Néhányan az ágyhoz futottak, néhányan pedig az ajtó közelében maradtak. Nem szóltak egy szót sem. A lány felállt és igyekezett elszabadulni onnan. Lerohant a földszintre és kiszaladt a ház elé. Odakint szemerkélni kezdett az eső. Csak megállt az udvar közepén és tovább sírt. Ahogy ott álldogált egyszer csak meglátott egy pillangót. Nem tudta, hogyan vette észre, vagy mit keresett odakint az esőben, de felkeltette az érdeklődését. Lassú léptekkel megindult a virágágyás felé, ami mellett repkedett. Leguggolt a sáros kavicsok mellé és szemügyre vette a kis állatot. Nem volt olyan rikító, mint amit kiskorában látott, de annál szebb volt. Teljesen sötétkék szárnyairól lepattogtak az esőcseppek, olyan mélykékek voltak, mint a tenger. Pont olyan színe volt az rovarnak, mint amilyen brosst Martha hordott fiatal korában… A lány némán nézte, ahogy a kis pillangó tesz egy kört mellette, majd elrepül a város felé.

   Felállt és elhatározta, hogy visszamegy a családjához. Ahogy az épület felé haladt, azon gondolkozott, hogy elmondja-e nekik, hogy megint látott egy tündért. Valószínűleg most sem hitt volna neki senki...

Írta: Olívia