Lebegek. Valómat nem érzem, csak a súlytalanságot. Valahol odafent lehetek, a felhők felett. Átszállok a ködön, a levegőn, az esőcseppeken. Nem tudom mi történt. Meghaltam? Talán, még meg sem születtem. Merre tartok, nem tudom. Csak suhanok és nyomomban, finoman szertefoszlanak a fodrok. Kíváncsi vagyok, vajon ebben a habtömegben mit láthattak odalentről. Odalentről? Hisz azt sem tudom, mi van ott. Por és hamu? Gyökerek és bozótosok? Alászállnék, ha tudnék, de nem tehetem. Csak lebegek feljebb és feljebb. Valahol messze, egy szivárvány halványan dereng. Közeledek felé. De mégis miért tartok hozzá? Vágynék a színek áradatára? Valószerű, mert idefent minden csak egyszínű, unalmas, az pedig érdekesnek ígérkezik. Lassacskán, de odaérek, körberepülöm, gyönyörködök benne. Megszólítom, de nem felel. Csak csendben zizeg és valami furcsa dallam ered belőle. Szeretném megismerni, hisz olyan kedvesen vibrált a messzeségben. Továbbra sem felel, de hallgatás helyett, inkább vele dúdolok én is. Barátkozom, s lassan talán ő is megnyílik. Kérdeznék tőle sok mindent, meséltetném a Földről magáról, a lakóiról. Ő azonban csendben duruzsol, tudom, nekem erről nem szabadna tudnom. Várok akkor, talán önmagamról, ejtene nekem pár szót. Ki vagyok? Hová tartok? Mi okból találkozhattunk most idefent? Ő kedves zümmögéssel mutatja, hogy jól tudom én azt, csak nem ismertem még fel. Megkérem, hogy vigyen le, talán csak egyszer, hátha találok valami értelmet, ebben a céltalan repkedésben. Látja rajtam, hogy nagyon akarom, mutatja, hogy üljek rá, akár egy csúszdára. Lesiklom majd rajta, egészen a földig, finoman csendesen. Nem tudom, hogy jó lesz-e így nekem, de érzem, hogy várnak rám odalent. Hát nekikezdek, finom mozdulattal lököm magam előre. Mintha csak zuhannék, olyan selymes ez a színes csúszda, lassan látom, hogy mindjárt leérek a homokba. Félúton elhal a varázshíd, én pedig leereszkedem a földre. Még mindig könnyűnek érzem magam, de érzem azt is, hogy kezdem megérteni, hogy miért vagyok. Kedvem lenne elterülni, itt szemben a fák között. Belefolyni a talajba, a növényekbe. És pontosan ezt is fogom tenni. Odasuhanok, mintha mi sem lenne könnyebb, majd lekuporodok és átölelem a fűszálakat, a törzseket, a gallyakat. Érzem, ahogy eltűnök. Igen, ennek így kellett lennie. Most már rájöttem. Nem voltam ember, sohasem. Szavak nélkül gondolkodtam. Testem sem volt, semmim sem volt. De mégis, nélkülem élet sem lenne. Már majdnem teljesen eltűntem. De még érzem, hogy vagyok. Én vagyok a fény, ami vigyáz a Földre. Ami utat mutat. Ami világít. Ami életben tart. A selymes fény.
Írta: Olívia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése