Lozare

   I.

   A sűrű pelyhekben hulló hó jócskán lerövidítette a látóteret. Szememet erőltetve kémleltem az áthatolhatatlan sötétségbe. Bár a toronyból, ahol álltam, több mint 60 lábbal magasodtam a környék fölé, mégse láttam még a várat körülvevő, baljós hírű erdőt sem, pedig legfeljebb fél mérföldre volt a faltól.  

   A csontig hatoló hidegben rajtam kívül csak ketten voltak az őrhelyen: Eric és James. Az apró tűz mellett húzták meg magukat fekete köpönyegükbe burkolózva, és látszólag még ahhoz se volt kedvük, hogy beszélgetéssel üssék el az időt. Kortársaim voltak, és ugyanaz a balszerencse ért minket: fiatal korunkban árvák lettünk. 

   Mivel az árvák csak a rossz dolgokat vonzzák, vagy legalábbis a nép ezen a véleményen van, amint betöltöttük a 16. életévünket, mindegyikünkre egyféle sors várt: be kellett vonulnunk a katonaságba. Számomra ez nem jelentett volna gondot, mivel be tudom fogni a számat, ha arra van szükség, és mindent megcsinálok, bármilyen kellemetlen legyen is. Ezen elgondolkozva leültem társaim mellé és némán tűnődtem. Nem is lenne itt rossz életem, ha rögtön az első hetemen el nem szúrom az egészet. Az egyik tiszt fia addig heccelt, míg nem fogadtam vele, hogy ki tudok osonni éjszaka a konyhára, és le tudok nyúlni egy üveg pálinkát. Már félúton jártam visszafelé a zsákmánnyal a kezemben, amikor az ügyeletes őr elkapott. Hát, életemben nem vertek még el annyira, mint akkor. Az egészben mégis az volt a legrosszabb, hogy rögtön semmirekellőnek könyveltek el, és minden létező ember örömét lelte abban, ha szivathat. Azóta 3 év telt el, és életem minden egyes pillanatában igyekezek kijavítani ezt a hatalmas baklövést.

   De persze eddig nem jártam sikerrel. Emiatt fagyoskodok itt holnap, holnap után, azután, ki tudja, meddig. Az indok pedig, ami miatt minden éjszakára őröket ültetnek a vár minden tornyába pedig nem más, mint az, hogy figyeljük, mikor támadnak meg. Vagy más szóval, várjuk, hogy mikor jönnek elő a törpék és a boszorkányok nagyszüleink meséiből. Elképzelni sem tudtam, mi támadhatna meg egy annyira koszos és unalmas várat, mint Lozare. Ráadásul a legközelebb eső város 100 mérföldnyire fekszik. ,,Az ország legészakibb várát már vagy 500 éve nem támadta meg senki, biztos mostanában készülnek elrabolni azt a pár követ, amiből épült” - ezzel a gondolattal fordultam meg hogy kicsit megmelengessem a másik oldalamat is. Legfeljebb este 11 óra lehetett. Fáradtan sóhajtottam. Hosszú még az éjszaka....

   Csöndben ültünk, időnként egyikünk felállt, hogy megtornáztassa a tagjait vagy hogy fát tegyen a tűzre. Ahogy bambán meredtem a lángokba, lassan kezdett elnyomni az álom. 

   - Na jó, én megyek, és keresek még egy réteg ruhát – állt fel Eric.

   James szó nélkül felpattant, hogy kövesse. 

   Azzal elmentek. Én is mentem volna, de már így is minden létező ruhadarabom rajtam volt. Ezért inkább csak szorosabbra húztam magam körül a köpenyt, és igyekeztem nem megfagyni. 

   Már vagy 10 perc eltelt azóta, hogy egyedül maradtam, mikor különös hangra lettem figyelmes: a kapu alól rémült kiabálás hallatszott, kis idő múlva pedig lánccsörgés jelezte, hogy a hang tulajdonosa bebocsátást nyert. 

   Felnyitottam a csapóajtót, leszaladtam a lépcsőn, és az udvaron keresztül egyenesen a kapu előtt összegyűlt emberekhez siettem. Ott volt még néhány ügyeletes őr, és nem kis aggodalmamra, Kenton hadnagy is. Az összes fejes közül őt utáltam a legjobban, mindig is úgy éreztem, hogy kitüntetett figyelemmel szúr ki ott, velem ahol csak tud. Ezúttal azonban senki nem vett tudomást a jelenlétemről: az emberek figyelme a jövevényre összpontosult. 

   Odaérve láttam, hogy 15-16 éves pásztorlányka volt vastag gyapjú köpenybe burkolózva, sötétbarna, mosatlan  haját kiengedve hordta. Megdöbbenve vettem észre, hogy zokog.

   - Halljuk már, ki vagy és mi bajod! – morgolódott az öreg istálómester, Jake Alberton.

   - Én...Én... Láttam egy... – próbált megszólalni a lány, de újra zokokásban tört ki. 

   Többen türelmetlenül toporogtak, mások szúrós szemmel bámulták őt. A katonaságban szinte bűnténynek számított könnyeket ejteni.

   - Ha bőgsz, attól még nem oldódik meg semmi! Nyögd már ki, vagy itt fagyunk meg – szólalt meg újra Jake. 

   - Azzal, hogy a szádat jártatod, te sem segítesz. Ha csak pofázni tudsz, menj vissza az istálóba, Alberton – mordult rá Kenton hadnagy. 

   Az istálómester mogorván elcsoszogott az istálók felé. Kenton hadnagy szétnézett a körülötte állókon. Végül, nem meglepő módon, engem szúrt ki.

   - Stan – szólított meg. Rosszat sejtettem. – Vidd be a lányt az ebédlőbe, és várjatok meg ott!

   Ezzel elviharzott.

   Sóhajtottam. A hadnagy legalább nem arra utasított, hogy most azonnal pucoljak latrinát. Próbáltam barátságosan viselkedni, óvatosan átkaroltam a lány vállát, és a többiek kíváncsi tekintének kereszttüzében az ebédlő felé tereltem. Nem tudtam, mondanom kellene-e valamit, és ha igen, akkor mit, úgyhogy inkább csöndben maradtam.

   Az ebédlő, vagy ahogy mi emlegetjük, a közös helyiség az egész vár legotthonosabb része volt. Egyszerre 200 ember is elfért benne, a rendezett sorokban álló, 10 személyes asztaloknál. A teremajtótól távolabb eső végében egy hatalmas kandalló állt. A tűz már rég kialudt benne, a helyiségben mégis sokkal melegebb volt, mint odakint az udvaron.

   Odakísértem a lányt a legközelebbi asztalhoz, és leültem mellé. Lassan kezdett megnyugodni. A hallgatást egyre kínosabbnak éreztem.

   - Hogy hívnak? – kérdeztem végül.

   - Tesha Redfort – válaszolta rekedten. Félénken nézett rám. – És téged? 

   - Stan Grafton. 

   - Oh... Ismertem egy Stant, de őt baleset érte és... – félbehagyta a mondatot, és elpirult zavarában. 

   - Semmi baj – mondtam gyorsan. – A Stan elég gyakori név. Figyelj, ha a hadnagy visszajön... Az a mogorva férfi, aki beküldött ide velem...- Magyaráztam értetlen tekintetét látva. - Szóval, ő nagyon barátságtalan tud lenni... És jobb lenne, ha nem dühítenéd fel... Próbálj meg mindenre felelni, amit kérdez....

   - Megpróbálom – felelte kissé még rekedten. 

   Kis csend állt be.

   - Mitől voltál annyira megijedve, hogy felverted a fél várat? - kérdeztem végül.

   Erre összehúzta magát, mintha attól tartana, hogy valaki megharapja.

   - Azt... Én... Ne haragudj... Ezt nem szeretném elmesélni...Eléggé hihetetlen... A hadnagyod biztosan ki fog röhögni...

   - Oh... Hát, akkor ha jól sejtem, kénytelen vagyok addig várni, amíg vissza nem jön ő is.

   - Csak egyszer szeretném elmondani... Ne haragudj – megint elpirult.

   - Semmi baj...

    Azon gondolkodtam, miről beszélhetnénk, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Kenton hadnagy. Felálltam, ahogy illik, hogy köszöntsem, de intett, hogy üljek vissza, és ő is helyet foglalt mellettünk.

   - Nincs sok időm, szóval gyorsan mond meg a neved és hogy miért jöttél – szólította meg Teshát.

   - Tesha Redfort. És amiért jöttem, uram... Tudom, nevetségesen fog hangzani. De azért jöttem, mert szeretnék jelenteni valamit. Ma este kimentem megnézni apám bárányait az erdő szélén lévő mezőn. Eleinte úgy láttam, minden rendben. Aztán észrevettem, milyen furcsán viselkednek. 

   - Mit értesz a furcsa alatt? – kérdezett közbe a hadnagy, miközben kényelmesen hátradőlt székében.

   Tesha a szavakat keresve játszott kabátja ujjával.

   - Nem is tudom, hogy mondjam. Egy csoportba tömörültek. Furcsállottam, aztán feltűnt, hogy nem legelnek, és hogy milyen csendben vannak. Általában folyton bégetnek, ha ember van a közelben. Közelebb mentem hogy megnézzem, mi a baj. Odaérve különös hangot hallottam: recsegéseket, és mintha valaki tépkedne valamit.  Mikor odamentem, olyat láttam, amitől még a vér is meghűlt az ereimben. Az egyik bárány ott feküdt kimúlva, és egy olyan lény evett belőle, amihez foghatót sose láttam. Farkas formája volt, de akkora, mint egy tehén, az agyarai kilógtak a pofájából, csíkos mintázatú, vörhenyes bundája, oroszlánéhoz hasonló farka és parázsként ízzó vérvörös szeme volt. Felemelte a fejét, egyenesen rám nézett, én pedig sarkon fordultam, rohantam árkon-bokron át, eleinte azt se tudtam, merre. Úgy éreztem, a lény a nyomomban liheg, szinte éreztem a lehelletét a tarkómon, és az járt a fejemben, hogy talán ez lesz az utolsó, amit életemben érzek. Nem tudom, hogyan, de eljutottam a várkapuig. Nem tudom, üldözött-e, vagy csak úgy éreztem, és ha üldözött, mikor maradt le, de most itt vagyok, és... – elcsuklott a hangja, majd újra zokogni kezdett.

   Kenton hadnagy egy darabig hallgatott. Vesébe látó tekintettel fürkészte Tesha arcát. Láttam rajta, nem tudja eldönteni, higgyen-e a lánynak vagy ne. Én se tudtam, mit higgyek. Annyira hihetetlen volt... Mégis, a Teshából áradó rémület nem lehetett színjáték.

   - Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelted a történetet? – kérdezte végül a hadnagy.

   - Igen – felelte még mindig zokogva Tesha.

   - És hol volt ez pontosan?

   - A... A  vár nyugati oldalán... Ahol az erdő széle van. 

   - És látta valaha valaki ezt a lényt ezelőtt? 

   - Nem tudok róla...Uram – tette hozzá a lány.

   A hadnagy megint hosszasan gondolkodott. Végül felállt.

   - Jól van. Ma éjszakára a várban maradsz, holnap pedig találok valakit, aki hazakísér. – Hozzám fordult: - Stan! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kimész, és körbenézel.

   Belém hasított a félelem. Kimenni? Ráadásul azért, hogy egy tehén nagyságú fenevadat keresgéljek? Éjszaka? Egyedül? 

   Rémületem valószínűleg meglátszott arcomon, mert Tesha a hadnagyhoz fordult:

   - De uram! Az a lény... Nem mehet ki oda... Főleg nem egyedül!

   - Nem megy egyedül. Kikkel vagy szolgálatban?

   - Eric-kel és James- szel.

   - Akkor szólj nekik, hogy szedjék össze a felszerelésüket. Nem árt, ha íjat is visztek. Amint elkészültök, induljatok! 

   Az erdőben még hidegebb volt, mint a toronyban. 

   - Szóval akkor mit keresünk? – kérdezte James. - Egy ormótlan nagy vörös farkast? 

   - Hát... Igen – feleltem.

   - Na ne röhögtess már! Szerintem eléggé egyértelmű, hogy ez is csak a hadnagy egy újabb húzása, amivel kellemetlenséget akart nekünk szerezni. Még hogy tehén méretű farkas! Nevetséges! – méltatlankodott inkább magának mint nekünk Eric.

   - Én is ezen a véleményen vagyok – jelentette ki James.

   Én nem szóltam egy szót se. Ha látták volna Teshát, amikor a történetet meséli, másképp gondolkodnának.

    - Van egy ötletem – mondta Eric. – Üljünk le itt, várjuk meg a reggelt, és amikor visszamegyünk, mondjuk azt, hogy nem láttunk semmit. 

   - Szerintem ez nem jó ötlet – tiltakoztam. – Mi van, ha tényleg van itt valami?

   - Júj, valakit megrémített egy pásztorlány rémmeséje – gúnyolódott James. – Ericnek igaza van. Maradjunk itt. Ki tudja, talán még a jótündér is megjelenik, és teljesíti egy-egy kívánságunkat.

    Hangosan röhögtek. Én is velük nevettem volna. De úgy éreztem, most nincs itt az ideje a tréfálkozásnak.

   - Akkor maradjatok itt – mondtam mérgesen. – Megyek egyedül.

   - Maradunk is – azzal James ledobta íját a földre és nekiállt gyújtóst keresni.

   Nagyot nyeltem. Egy pillanatra se hittem volna, hogy tényleg maradnak. De hát kimondtam, kénytelen voltam tovább menni és imádkoztam, hogy ne fussak össze azzal a lénnyel.

   Órákon át bolyongtam az erdőben minden reccsenő ágtól és gyanús árnyéktól összerándulva. Néha úgy éreztem, láthatatlan szemek rosszindulatúan figyelnek. Egyszer elszaladt előttem egy ezüstróka, és az Istenért sem vallanám be senkinek, de majdnem bepisiltem az ijedtségtől. Ezen kívül azonban néma csend honolt körülöttem. 

   Alig egy óra volt hátra napkeltéig, amikor úgy döntöttem, visszafordulok és megkeresem a többieket. Lábnyomaimat követve siettem vissza. Elcsodálkozva láttam, milyen sokat haladtam az erdő mélye felé. 

   Néhány megtett mérföld után már furcsállottam, hogy miért nem találtam már meg Eric-et és James-et. Lehet, hogy egész éjjel kóboroltam, de sokkal lassabban haladtam, mint most...

   Egy fa mellett befordulva megálltam. Ez volt az a hely. Itt váltam el tőlük. Biztos voltam benne. Azonban Eric és James nem voltak ott. Nyugtatgathattam volna magamat, hogy visszamentek, de még a nyomaikat se láttam. Nem voltak lábnyomok, vagy jel, hogy leültek volna. Még az íj nyoma sem volt ott, amit James dobott el. Semmi. Csak a saját lábaim által hagyott bemélyedések a hóban.   

   Kezdtem pánikba esni. ,,Nem ez volt az a hely” – biztattam magam. ,,Vagy talán meg akartak viccelni, és valahogy eltűntették. Igen, csak ez lehet az oka.” Erőt vettem magamon, és követtem a nyomaimat hazafelé. Most már biztos vagyok benne, hogy Eric és James csak tréfál velem, és otthon röhögnek rajtam.

   Mire elértem a várat, már kezdett pirkadni.   

   Az őrök hamar kinyitották nekem a kaput. Fáradt és éhes voltam, megkönnyebbültem, hogy végre biztonságba vagyok, a lábujjaim pedig szétfagytak. Másra se vágytam, mint enni valamit, aztán aludni menni a jó meleg ágyikómba. Utána pedig gondolkodni, hogyan vágjak vissza Eric-nek és James-nek.

   De alig tettem néhány lépést az udvaron, Kenton hadnagy állított meg. 

   - A másik két jómadarat hol hagytad? 

   Döbbenten bámultam rá.

   - Parancsol, uram?

   - Azt kérdeztem – mondta lassan a hadnagy, mintha gyengeelméjű lennék - , hol van a másik kettő? Az az Erwin és James.

   - Eric, uram. És én úgy tudtam, ők már visszajöttek.

   - Mégis miért jöttek volna vissza nélküled?

   Egy pillanatnyi ideig hallgattam, azon tűnődve, mit mondjak. Végül úgy döntöttem, jobb lesz igazat mondani. Legalábbis többé-kevésbé.

   - Különváltunk.

   - És mégis miért? – vészjósló hangja alapján kezdtem megbánni döntésem.

   - Azért, mert... – kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy ha elárulom a hadnagynak, hogy a fiúk nem teljesítették a parancsát, biztos nagy bajba kerülnek. Habár, ahogy elnéztem, már így is eléggé nagy bajban voltak. És én is. – Úgy gondoltuk, ha különválunk, nagyobb eséllyel találjuk meg a lényt, uram. 

   - Valóban? Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy EGYÜTT menjetek. Szerinted mégis mit csinálsz egyedül, ha szembekerülsz egy tehén méretű farkassal? 

   - Ön azt mondta, menjünk ki és nézzünk körbe....Uram.

   - Talán ha használnád egy kicsit a nem létező eszedet, rájönnél, hogy nem kell mindent kimondani. A szemtelenségedért pedig délután jelentkezz nálam. 5 órányi büntetőmunkára itéllek. És ha a két társad visszatért, küldd őket is hozzám. Nem fogják megköszönni, amit kapnak. – Ezzel, anélkül, hogy megkérdezte volna, láttam-e valamit, elviharzott.

   Remegve ébredtem fel rémálmomból. Egy hatalmas farkas elől futottam, égő szemei szinte égették a tarkómat ahogy üldözött. 

   Felültem az ágyban. A teremben 50 ágy volt, a két hosszabb falhoz tolva. Rajtam kívűl még aludt ott egy-két szerencsétlen, akik kifogták az éjjeli őrséget, de ők egyenlőre békésen szuszogtak. 

   Az ebédet jelző harang kondulásából tudtam, hogy pont dél van. Még két órát aludhattam volna, de inkább felkeltem. Egyáltalán nem vágytam újabb farkasos álmokra. 

   Kótyagos fejjel öltözködni kezdtem. ,,Talán mégiscsak vissza kéne feküdnöm aludni- tűnődtem - , hiszen nincs rá sok esély, hogy ma éjjel megúszom az őrséget.” 

   Végül elindultam az ajtó felé, aztán eszembe jutott, hogy fel kell keresnem a hadnagyot megérdeklődni, milyen büntetőmunkát kell teljesítenem. Észbe kaptam, hogy Eric-et és James-t is magammal kéne vinnem. Elindultam az ágyak közti folyosón a helyük felé, hogy felkeltsem őket, de nem voltak az ágyukban. ,,Biztos már felkeltek, és elmentek enni"- próbáltam újfent elűzni rossz érzésemet.

   Kimentem az ebédlőbe. Amennyire hallottam, mindenki Tesha-ról beszélt. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahol szobatársaim ettek. 

   - Nem láttátok Eric-et és James-et? – kérdeztem tőlük.

   - Épp a hétfejű sárkánnyal kártyáztak a varázs tisztáson, amikor utoljára találkoztam velük – tréfálkozott a nagydarab Brant. Hogy idegességemet leplezzem, együtt nevettem a többiekkel. 

   - Jó, de most komolyan. Nem tudjátok hol vannak? 

   - Én akkor láttam őket utoljára, amikor tegnap este elmentetek a helyetekre őrködni – felelte valaki.

   - Reggel, amikor felkeltetek, nem voltak az ágyukban?

   - Én nem láttam őket – hallatszott több helyről is.

   - Hát, akkor köszi. Jó étvágyakat.

   Azzal fölálltam és elindultam a hadnagyhoz. 

Írta: Nova