Romok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Ennek a kisfiúnak volt egy királysága. Ez a királyság kezdetben virágzott. Tele volt élettel, emberekkel, boldogsággal. Kicsinek indult, de aztán szorgos munkával egyre nagyobb és erősebb lett. A kisfiú szorgalmasan tanult, hogy átadhassa népének a tudást, amit az iskolában megszerzett. A kisemberek boldogak voltak, nem voltak viszályok, lopások, az erőszak nem létezett.

A fiúcska éveken keresztül nyugalomban élt, mígnem tíz éves korában, életében először, megtámadták a várát. Osztálytársai kritizálni kezdték, minden szavuk olyan volt, mint egy ágyúlövés a masszív kőfalba. A kisemberek pánikba estek, elmenekültek, elrejtőztek házaikban. A fiú nem tudott mit tenni, meg kellett várnia, amíg vége lesz...

Hazafele menet aztán felmérte a kárt. Kisebb sérülések voltak csupán, minden más rendben volt. Mikor hazaért, azonban jött az újabb konfliktus. Szülei veszekedtek. Napról napra egyre hangosabban, egyre durvábban. Azt akarták válasszon. Mindig. Ő azonban, ha szavazást hirdetett meg, a nép mindig kihozta döntetlenre az állást. Sosem tudott dűlőre jutni, úgyhogy inkább nem válaszolt, csak visszahúzódott szobájába és magára zárta az ajtót. Elhatározta, hogy fel fog állítani egy őrséget, hogy osztálytársai még egyszer ne támadhassanak így rá. Szüleivel meg nem foglalkozott, előbb-utóbb békét kell kötniük, mégsem lehet örök háborúban élni.

Másnap már várták. Újabb támadás indult ellene, most azonban a kiállított őrség végezte a dolgát. Elüldözték a támadókat. Az osztálytársak legyőzve, ugyanakkor pökhendin ültek le a helyükre, amikor a csengő megszólalt. A fiú aznap sok tapasztalatot szerzett. A tanárok új dolgokat mutattak neki, ö pedig igyekezett megtanulni és hasznosítani azokat.

A várfalat idővel sikerült kiigazítani. A dolgok mentek tovább. Telt az idő.

Évekkel később már tizenhat éves volt. Ez idő alatt teljesen megfeledkezett a népéről. A vár elég viselt állapotba került. A kisemberek lankadtabbá váltak, nehezebb lett az életük, és a veszekedések is mindennapossá váltak. A fiú apjának halálakor, az ellenség kihasználta a gyászt és csellel áttört a falon. Nagy volt a veszteség és már nem sok nyersanyag maradt, hogy rendbe hozzák a károkat. A kisemberek a saját dolgaikhoz használták fel a maradékot, a várfalon pedig ott maradt az a rideg lyuk, és már úgy érezték nincsenek többé biztonságban...

A fiúval egyre több gond volt. Elszökött otthonról, lopott, feleselt és teljesen kezelhetetlenné vált. Társai cikizték, de ő nem törődött vele. Népe sem bírta már a nyomort, az elidegenedést. Fellázadtak. Szép lassan, a fiú tudta nélkül, új vezetőt választottak. Egyik este, mikor éppen aludt, az idegen találkozott vele.

- Lejárt az időd, Daniel - hallotta valahonnan a szoba sarkából, az íróasztala felöl.

Bizonytalanul nyitotta ki a szemeit. Csak egy szürke alakot látott az ablak mellett állni. Kicsit önmagára emlékeztette.

Meglepődött, de nem ijedt meg tőle.

- Ki vagy te? - kérdezte a szemeit dörzsölgetve.

- Nem fontos - felelte és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. - Jöttem, hogy leváltsalak.

A fiú felült az ágyban és még mindig nem hitte el, amit lát.

- Mi a fenéről beszélsz? Miről váltanál te le engem?

- Jellemző - nevetett az árnyék - már nem is emlékszel semmire. Mind elfelejtik...

A fiú most már ideges volt.

- Te most szórakozol velem bazdmeg? Hogy a francba jöttél be a szobámba? Ha nem tűnsz el mire kettőt pislogok, hívom a zsarukat!

- Csak gondoltam szólok - a hangja elkomorodott, de arcát még mindig nem lehetett látni. - örülj, hogy te megtudhatod még időben. Van, akinek ez sem jár.

A fiú már majdnem visszaszólt, mikor az alak egy szempillantás alatt eltűnt. Nem tudta, hogy most csak képzelődött, vagy tényleg volt valaki a szobájában. Egy percig még merengett, majd visszafeküdt aludni. Innentől vett teljes fordulatot az élete...

Eleinte nem volt semmi gond. De az új király arra buzdította Danielt, hogy ne kedveskedjen senkinek, úgyis csak átvernék. A szegény fiú nem akart rá hallgatni, de nem volt más választása. Úgy érezte, muszáj engedelmeskednie. A vár egyre rosszabb állapotban volt. A kisemberek haldokoltak, járványok pusztítottak, halomra ölték egymást a nemezisek. Az új király úgy döntött, csak úgy épülhet újjá a vár, ha mástól elveszik a nyersanyagot, a tüzet... A reményt. Erre pedig csak Daniel volt képes...

Már húsz éves volt. Az élete romokban hevert. Az anyja nem állt vele szóba, barátai elhagyták... Csak az árnyék maradt neki, az új király. Ö pedig meggyőzte, hogy mások várának lerombolásával, ö újra boldog lehet. Daniel pedig elhitte neki. Elhitt ezután mindent. Elhitte, hogyha elvágja egy csavargó torkát jobb lesz. Elhitte, hogyha megöl egy ribancot a sikátorban, jó lesz minden. De ez a módszer nem működött hosszú távon. Minden gyilkosság után egyre csak omlott a vár, az összes kisember elpusztult... Ő pedig egyedül maradt az árnyékkal...

Egy napon egy rendőrautó állt meg, lepukkadt háza előtt, hogy letartóztassák. Csak üvöltött, hogy nem tehet róla, őt kényszerítették. Nagy nehezen sikerült betuszkolni a kocsiba és elvinni a kapitányságra. A rendőrök csak ingatták a fejüket, mikor bekísérték a pszichológus kihallgatójába. A férfi csak kérdezett, kérdezett, Daniel pedig már nem bírta, hogy hülyének nézik. Üvölteni kezdett és megragadta a pszichológust az ingénél fogva, miközben patakokban folytak a könnyei. Könyörgött neki, hogy segítsen, mert már nem bírja, hogy irányítják, hogy teljesen lerombolják. A férfi nem felelt, csak ridegen nézte, ahogy a két őr leüti és kirángatja a szobából. A tárgyalás után már egyértelmű volt, hogy elmegyógyintézetbe kell zárni, mert skizofréniával küzd. De ö kitartott amellett, hogy az árnyék kényszerítette mindenre. A bíró, a rendőrök, a pszichológusok és az esküdtszék is érzéketlenül néztek rá, mintha csak egy újabb állat lenne a vágóhídon. Ő pedig belebetegedett ebbe...

Haladéktalanul beszállították az intézetbe. Miközben cellája felé vezették, az ottani csendben érezte igazán, hogy mennyire kiüresedett. Valahol mélyen még emlékezett a kisemberek hangjára, hogy milyen is volt, mikor kósza gondolatok cikáztak a fejében. Most csend volt, csak a Semmi Királyának alig hallható léptei tűntek fel neki.

- Na, milyen érzés? - kérdezte, miután Daniel mellé lépett. - Nem mondok újat azzal, hogy ez az egész a te hibád.

A fiú, karikás szemeit, sötét árnyéka felé fordította.

- Te tetted ezt velem - súgta halkan. - Nélküled jó életem lett volna, érted? Nem lennék itt...

A király a fiú vállára tette a kezét.

- Mert így kellett lennie - felelte mosolyogva. Arca már kezdett felderengni, csapzott fekete tincsei az arcába lógtak. Fogai hófehérek voltak, szemei körül pedig szürke foltok húzódtak. - Te endelmeskedtél nekem. A néped meghalt, a várad elpusztult, mert TE ezt tetted vele. Én csak meg akartalak védeni...

Daniel megtorpant a folyosón és üvölteni kezdett.

- Megvédeni? Azt mondtad, ha ölök jó lesz! Azt mondtad, hogy így rendbe jövök! Miért hazudtál? Te korcs! Végig el akartál pusztítani engem is!

A két ápoló azonnal megragadta és vonszolni kezdte az elkeseredett férfit. Az árnyék a folyosón maradt és vállát megvonva nézett utánuk. Daniel pedig csak üvöltött...

A Semmi Királya csak ült a leomlott falak között. Átfújt a fájdalom szele a váron, a teteje beszakadt, odakint pedig köd gomolygott. Teljesen egyedül volt. Elégedetten, keresztbe font karokkal üldögélt. Mélyet szippantott a keserűség levegőjéből...

Daniel közben cellájában kuporgott az ágyon. Sírt. Nem segíthetett rajta senki. Tudatalattijának árnyéka győzött felette. Elméjének vára leomlott. Kis, emberi gondolatai pedig elpusztultak. Semmije sem maradt. Az ablakon beszűrődő holdfény átvilágított a rácsokon, keresztet vetve az arcára. Térdeire hajtotta a fejét és elkezdett dúdolni egy dalt. Valamikor régen hallotta. Talán a szüleitől. Így merült álomba, a tudattal, hogy többé már nem bízhat saját magában sem.

Mert az árnyék ott bujkál mindannyiunkban, és csak arra vár, hogy előtörhessen.

Írta: Olívia