Virágok

I.

Reggel fél hatkor riadtam fel egy rémálomból. Már sokadszorra látom ugyanazt. Egy sötét utcában állok, minden fekete-fehér, az eső zuhog. Fehér alakok állnak körülöttem. Furcsán pulzáló testükről, csak fekete szemeik tűnnek ki. Mind engem néznek. Nem bírom azt az érzést. Én lassan forgok középen, ők pedig mozdulatlanul bámulnak rám. Aztán egyszer csak megmozdul valami mögöttem. Én odanézek és egy ismerősnek tűnő alak áll előttem. Ő szürke színű, a szemei pedig vörösek. Lassan közeledik felém. Mikor már csak egy méter választ el minket, hirtelen a kezében terem egy levendulavirág. Lassan elém tartja, majd egy hirtelen, erős mozdulattal letépi róla a szirmokat. Én pedig felébredek…

Egyre rosszabbul érzem magam reggelente. Most is csak arra tudtam gondolni, hogy be kell vennem egy fejfájás-csillapítót, mert különben nem jutok el az iskoláig. Lebattyogtam a konyhába és engedtem egy pohár hideg vizet. Miközben egyre reménytelenebbül kerestem a gyógyszert, lépteket hallottam magam mögött.

-Ilyen korán fent vagy? –kérdezte anyukám kótyagosan. –még van két órád az indulásig.

-Tudom, csak fejfájás-csillapítót keresek –feleltem. – ohh, meg is van! Akkor, majd egy óra múlva jövök…

Bekaptam a gyógyszert és egy nagy korty vízzel felhörpintettem. Anya csak bólintott, majd odalépett a pulthoz, és elkezdett kávét főzni. Nemsokára indulnia kellett dolgozni. Én szapora léptekkel visszatértem a szobámba és lerogytam az ágyra. Egyáltalán nem volt kedvem suliba menni. A rémálmok óta valahogy már nem érzem jól magam mások társaságában. Már többször is elhatároztam, hogy beteget fogok tettetni, de végül mindig lemondtam róla. Most sem tettem másképp. Elmentem fogat mosni, közben a tükörből egy, napról napra egyre jobban széteső, lány bámult vissza rám. Lesütöttem a szemem és nem törődtem vele. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat és kikönyököltem az ablakomba. Néztem az utcán nyüzsgő embertömeget. Szerencsére az iskola csak egy utcányira volt a háztól, úgyhogy nem kellett a tömegközlekedésben nyomorognom. Miután kigyönyörködtem magam az utcánkban, lementem anyukámhoz elköszönni tőle. Pár perc alatt teljesen egyedül maradtam itthon. Leültem a konyhaasztalhoz, hogy még gyorsan átnézzem a fizika házit. Egy kukkot sem értettem belőle, de ez már egy jó ideje nem izgatott. Inkább elővettem a telefonomat és megnéztem az üzeneteimet. Semmi érdekeset sem láttam először, aztán feltűnt, hogy az egyik barátnőm vagy húsz üzit küldött tegnap óta. Mind arról szólt, hogy ma suli után, muszáj lesz találkoznunk, mert sürgősen beszélnie kell velem valamiről.

”Úgysincs jobb dolgom.” –gondoltam magamban, majd felkaptam a táskámat és kiléptem a bejárati ajtón.

Iskola után egyenesen a Falcon Street felé tartottam. A barátnőm egy ott lévő kis kávézóba hívott. Már messziről kiszúrtam, amint egyedül üldögélt egy kis asztalnál. Idegesen lökdöste a kanalat a kávéjában. Még nem láttam ilyennek sosem.

-Szia! –köszöntem neki, mikor felléptem a kis kikövezett teraszra.

Ő nem felelt csak intett a kezével.

-Szóval, mi olyan sürgős? –kérdeztem, miközben helyet foglaltam az előtte lévő széken.

Nagyon gondolkozott, hogy mit mondjon, de végül elkezdte.

-Tudod, járt a sulinkba az a lány Clarissa –kezdte halkan mondandóját. –és tudod, egy hónapja elutazott Spanyolországba, mert a szülei ott kaptak munkát.

Én bólintottam, mert nagyon jól ismertem azt a lányt. Mindenki imádta, mert gazdag volt, de nekem egyszer elmondta, hogy már nagyon utálja ezt az életet. Talán ez is közre játszott abban, hogy olyan hirtelen mentek el.

-Szóval… izé… én tudom, hogy mi történt vele igazából… –folytatta Mary és már itt, éreztem, hogy valami nagyon rosszat fog mondani.

-Mi? –kérdeztem izgatottan.

-Igazából meghalt… –felelte remegve. –egy sikátorban találták meg… elvágták a torkát és teljesen meg volt tépve… és a legrosszabb, hogy…

-Elég… –szakítottam meg, mert úgy éreztem a többit, nem akarom hallani. –ennyi bőven… elég.

-A szülei nem akarták, hogy bárki tudjon róla –folytatta mégis Mary, kicsit más témában. –egy közeli lakótelep mellett talált rá egy idősebb fiú… és a kezében egy szál virágot tartott.

Erre már én is megremegtem. Amennyire napközben sikerült kivernem az álmomat a fejemből, most kétszer olyan erősen tört elő.

-Milyen virágot? –kérdeztem, egyre idegesebben.

Mary sóhajtott egy nagyot.

-Nem… nem tudom, azt nem mondta…

A torkomban egy hatalmas gombóc volt. Clarissa halott. Megölték… itt a környéken…

-Kitől hallottál erről egyáltalán? –kérdezősködtem tovább. Úgy éreztem, tudnom kell.

-A nővérével még tartottam a kapcsolatot és ő mondta el nemrég –felelte Mary, miközben remegő kézzel a szájához emelte a kávéscsészéjét. –Megkért, hogy ne adjam tovább senkinek, de valakinek mégis muszáj volt elmondanom, mert nemrég… velem is történt valami…

Most voltam teljesen kész. Három hét alatt teljesen felfordul az életem. Egyre jobban kezdek egy kiüresedett héjjá válni, az egyik volt iskolástársam halott, a legjobb barátnőmmel pedig történt valami. Mi jöhet még?

Vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak hallgatott.

Óvatosan előrecsúsztattam a kezem és megfogtam Maryét.

-Nekem elmondhatod –próbáltam finom lenni. –kérlek, annyira rossz heteim vannak mostanában… és az sem tesz jót, ha magadba fojtod.

Mary ismét sóhajtott egy nagyot.

-Amióta megtudtam ezt a… borzalmat… azóta minden este, mikor lefekszem, úgy látom, mintha állnának az udvarunkon… sokan. És engem néznek…

Ismét ledermedtem.

-De ha a szobád az emeleten van, honnan látod az udvart? –kérdeztem és próbáltam, elnyomni magamban azt az érzést, hogy valami nem stimmel itt. –Nem lehet, hogy csak álmodsz?

-Nem álmodok –vágta rá, mint aki holt biztos a dolgában. –minden este hallom, ahogy susognak a kertben. Én meg felkelek és reménykedek, hogy nem lesznek ott… de ott vannak. És figyelnek engem.

Keservesen lehajtotta a fejét az asztalra, én pedig végigsimítottam a haját. Próbáltam lenyugtatni, de hajthatatlan volt. Tudtam, hogy ilyesmi nem létezik. De akkor mégis, miért álmodom én is ugyanezt? Nem akartam erre gondolni… Nem akartam belegondolni…

Ahogy ott üldögéltünk, az úttest túloldalán, megpillantottam az egyik évfolyamtársunkat, Sterlinget. Fekete pulcsi volt rajta, kapucnival az arcába húzva. Egy elektronikai szaküzlet előtt álldogált és nézegette a kirakatot. Furcsa érzésem támadt. Sterling egy pillanatra hátrafordult, majd elsietett egy közeli sikátor felé.

Sosem kedveltem azt a srácot. Ahogy visszafordultam Maryhez, észrevettem, hogy a kávézó terasza teljesen kiürült. Eddig sem voltak sokan, de az a pár ember is egy szempillantás alatt eltűnt. Egy kicsit jobbra fordítottam a fejem és észrevettem… észrevettem, hogy a kávézó belső helységében… az üvegablakból… három fehér alak figyel minket. A lábaim elzsibbadtak… a kezeim remegni kezdtek.

-Mary –kezdtem szólongatni, asztalon fekvő barátnőmet. –el kell tűnnünk innen, érted? Mary!

Ő azonban nem válaszolt. Most már a hideg is kirázott.

Elkezdtem lökdösni, élesztgetni, de semmi. Kezdtem rosszat sejteni… nagyon rosszat… Ahogy felegyenesedtem, hogy segítségért kiáltsak, majdnem szívrohamot kaptam… mögöttem is megjelent még négy fehér alak. Nem bírtam ki, futásnak eredtem.

Alig fogtam fel, hogy mi történik. Amint beestem a bejárati ajtónkon, behúztam a biztonsági zárat és kulcsra zártam az ajtót. Alig kaptam levegőt. Kirohantam a konyhába, és ittam egy nagy pohár vizet. Nem tudtam magamhoz térni. Otthagytam Maryt, egyedül azokkal a valamikkel… Istenem, mondd, hogy ez is csak egy álom…

Beestem a nappaliba és lerogytam az egyik fotelbe. Levegőt is alig mertem venni. Megfogtam a távirányítót és bekapcsoltam a TV-t. Közben megint zsibbadni kezdtek a lábaim. Nyílván a futástól, amit szintén nem értek, hogy, hogy bírtam ki. Végre bejött a kép. Valami olyan műsort kerestem, ami elterelheti a gondolataimat. Főzőcsatorna? Nem. Sorozatok? Nem. Hírek? Ne… egy pillanat.

Egyik borzalomból, egy szempillantás alatt átestem egy másikba.

A híradóban a Falcon Street-i kávézót mutatták. A riporter hangja egyre erősebben lüktetett a fejemben.

"A mai nap folyamán brutálisan meggyilkoltak egy 16 éves lányt, Georgia államban… Ő már a negyedik ebben a hónapban… mindnyájuk kezében virágot találtak… a rendőrség egy sorozatgyilkosra gyanakszik.”

Csak mondatrészeket voltam képes kiszűrni, de az éppen elég volt. A nappalink lassan kezdett elhomályosulni előttem. Az utolsó, amire emlékszem, hogy anyukám hangját hallom magam mögött, aztán egy koppanás és mindent elnyel a mély sötétség…

II.

Nem tudtam, hogy hol vagyok. Csak fehérséget láttam, és mintha valaki állt volna előttem. Minden homályos volt. Ahogy lassan kezdett visszatérni a látásom, felfogtam, hogy egy kórházi ágyban fekszem.

Anyukám állt előttem, és aggódva nézett rám.

-Anya –nyögtem ki nagy nehezen. –mi történt?

-Semmi baj kicsim –felelte nyugodtan, mégis kissé remegő hanggal. –az orvos azt mondta, hogy elájultál. Nemsokára megmérik a vérnyomásodat és a vércukorszintedet. Ha azok rendben vannak, akkor még egy estére bent tartanak megfigyelésre, és holnap reggel már hazajöhetsz.

Anya odalépett hozzám és megsimogatta az arcomat. Ebben a helyzetben ez most nagyon jól esett.

Akkor lépett be a dokinő. A kórlapomat nézegette és közben próbált mosolyogni, hogy kedvesebbnek tűnjön. Nem nagyon jött össze.

-Te vagy Lavender Sparrow? –kérdezte nyájasan.

-Csak Lavy –biccentettem.

Ő leült az ágyam melletti székre és megkért, hogy nyújtsam oda neki a kezemet. Hamar végzett a vérnyomásméréssel és megállapította, hogy normális. Aztán következett a vércukorszint mérés. Az is rendben volt. Azt mondta anyunak, hogy lehet nagyon stresszes időszakban vagyok, és azért ájulhattam el. Persze anya rögtön pánikolt, hogy korábban nem történt ilyesmi. Végül nagy nehezen, közreműködésemmel, sikerült lenyugtatni és hazaküldeni.

Este nyolc körül járhatott az idő. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy egyedül vagyok a kórteremben, vagy ne. Már egy órája megettem a vacsorát, ami sajtos tészta és joghurt volt. Pfujj. Azon is gondolkodtam, hogy mi lenne jobb: aludni, vagy ébren maradni. Végül az utóbbi mellett voksoltam, bár nem volt se könyvem, se újságom, se telefonom, hogy elüthessem az időt. Mondjuk nem is bírtam volna. Gondolataim csak a kávézó körül forogtak. Még ekkorra sem sikerült felfognom, hogy Mary halott. Vele is végeztek. De nem értettem, hogy hol és mikor… és legfőképpen, hogy kik. Azok a fehér alakok? Nem léteznek… ilyesmik nem léteznek. Minden erőmmel azon voltam, hogy bemagyarázzam: ezt csak hallucináltam. De mégis, az álmok… Mary álmai… már ha azok álmok voltak egyáltalán.

A hideg futkosott a hátamon. Valahol a bensőmben éreztem, hogy én is veszélyben vagyok.

Feltápászkodtam az ágyról és elindultam kifelé az előtérbe. Ott pár álmatlan kliens nézte a TV-t. Éppen az esti híreket olvasták föl és fél füllel hallottam, amint a bemondó pasas azt mondja: ”Egy rózsával a kezében találtak egy 16 éves lányt…”

Rózsával… Mary Rosewood… a fenébe is! Eddig miért nem jöttem rá az összefüggésre?! Clarissa Mayflower, Mary Rosewood… és én Lavender Sparrow. A rohadt életbe! Teljesen bepánikoltam. Más lányok ekkorra már bőgtek volna, de én nem tudtam sírni. A feszültség sem ment le, ezért is ájultam el délután. Egy hatalmasat rúgtam a folyosó bal oldalához támasztott dobozkupacba. Üvölteni tudtam volna. Milyen beteg állat képes ilyesmire? A jó édes…

Nem tudtam kitombolni magam, mert egy szempillantás alatt megjelent előttem az ügyeletes orvos és visszazavart a szobámba.

Befeküdtem az ágyba és elhatároztam, hogy most már tényleg aludni fogok. Lehunytam a szemeimet és próbáltam mindenféle másra gondolni. Nem ment. Csak az járt a fejemben, hogy mikor találnak meg engem is… azok az alakok. Teljesen egyedül voltam, csönd volt. Úgy tűnt lekapcsoltatták a TV-t mert már nem hallom a csatazajt. Nincs ilyen csönd. Ez már nem normális. Ahogy ott feküdtem és gondolkodtam, hirtelen eszembe jutott az a szürke alak, aki álmomban eltépte azt a levendulát. Ő az… a gyilkos, ez biztos. Egyszerűen nem szabadultam a gondolattól. Én leszek a következő. El kell tűnnöm innen.

Kimásztam az ágyból és magamhoz vettem az egyik szekrényben elhelyezett ruháimat. Gyorsan átöltöztem és halkan kilopakodtam a folyosóra. Igyekeztem fülelni, nehogy megint összefussak az ügyeletes bácsival, de szerencsére utólag már nem tette tiszteletét előttem. Kiléptem az épületből. Odakint fújt a szél, eléggé hideg volt. Lassan osontam a kórház hatalmas kapuja felé, ahol az éjjeli őr a portásfülkében szunyókált. Mázlim volt. Amint kijutottam az utcára, már futottam. Nem tudtam pontosan merre is vagyok, mert elég messze volt a házunk. Annyit tudtam, hogy észak felé kell mennem. Arrafelé lesz a körforgalom és ott balra kanyarodva pont a mi utcánkba jutok. Siettem, ahogy tudtam, de ez a sok futás nem tesz valami jót az embernek. Egy idő után azt vettem észre, hogy egy sikátorban vagyok. Valami nem stimmelt. Ahogy haladtam előre lépéseket hallottam magam mögött. Nem mertem megfordulni, ugyanakkor mégis tudni akartam ki oson mögöttem. Egy váratlan pillanatban mégis tettem egy 180°-os fordulatot. Egy fekete pulcsis alakba ütköztem. Ő hátrahőkölt én pedig ugrottam egy lépést oldalvást.

-Miért követsz? –kérdeztem a furcsa idegentől.

Ő megborzongott és letolta a kapucniját a fejéről. Nekem meg leesett az állam.

-Sterling?

-Ja –felelte szűkszavúan. –kórházban kellene lenned.

-Honnan a fenéből… mindegy, ezt te nem értheted. El kell tűnnöm innen, haza kell jutnom!

Egy finom mozdulattal odébb löktem, majd sietve megindultam az utca másik vége felé.

Ő, mint egy árnyék utánam suhant.

-Most is figyelnek –hallottam pár centire magam mögül.

Most már tényleg kész voltam.

-Te meg… honnan a… –dadogtam.

-Nem lényeg –felelte fél vállról. –nem mehetsz haza. Várni fognak rád.

-De mégis, kik ezek? Mit akarnak tőlem? Miért akar megölni az, az ”Egy”?

-Ő egy szellem, egy halott lélek. És most a bosszúvágy hajtja. Legyen elég ennyi.

Sterling egy hirtelen mozdulattal karon ragadott és elkezdett maga után hurcolni.

-Hová viszel? –kérdeztem, miközben azon gondolkoztam, vajon mennyire bízzak meg benne.

-El kell menned innen –mondta komoran. –ha megtalálnak, te is meghalsz, mint a többi húsz.

A többi húsz mi? Kész… ennyi… már semmin sem lepődök meg… egy hónapja még a legnagyobb aggodalmam az volt, hogy ne kapjak kettest történelemből. Most meg a környezetemben élő embereket szép lassan megtizedelik. De csak, ha virágnevük van persze… mekkora állatság… csak anya legyen jól, Istenem…

III.

Egy lepukkant épületbe érkeztünk. Sterling leterített két hálózsákot a földre és meggyújtott egy olajlámpást. Rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni, mert holnap sokat kell mennünk. Én egy vállvonás kíséretében bebújtam a számomra kijelölt zsákba és megpróbáltam aludni.

-Tudnom kell –vágtam bele, még amíg ébren voltam. –tudnom kell, hogy honnan tudsz erről az egészről!

-Autodidakta módon –felelte Sterling idegesen, miközben cipőjét tisztogatta. Úgy tűnt, mintha egy percre tétovázott volna. –tényleg nem akarlak még ezzel is zaklatni, de ha tudni akarod, addig nem fog leállni, amíg 21 embert nem talál, és nem gyűjt maga köré.

Elégedetlenül sóhajtottam.

-De miért engem akar? –folytattam dühösen. –egy évfolyamtársam és a legjobb barátnőm bánta… fel tudod ezt fogni?

Sterling vállat vont.

-Egy smát kell találnia. Úgy tűnik kedveli a virágokat. Csak ennyi kell és akkor… elvégzi a szertartást, hogy újra szabad legyen.

Fel nem fogtam mi ez az egész, de hittem Sterlingnek.

-Mi lesz holnap? –kérdeztem, miközben felhúztam a hálózsák cipzárját.

-Utazol –mondta és a kezembe nyomott két vonatjegyet. –holnap, reggel kilenckor, nyolcas peron, Savannah-i járat.

Kikerekedett szemekkel néztem rá.

-Savannah? Ezt nem gondolhatod komolyan! Nem hagyhatom itt anyut, a sulit… és miért akarsz ennyire segíteni? Mary, Clarissa és a többiek… mind egyedül maradtak! Nekik sem te, sem más sem segített!

-Te vagy az utolsó –felelte komoran. –most már nem hibázhatok, nem hagyhatom, hogy elvégezze a szertartást. Egyébként anyukádnak már szóltam, hogy menned kell. Nagy nehezen sikerült meggyőznöm a sorozatgyilkossal kapcsolatban. Övé a másik jegy.

Nem tudtam mit mondani. Csak lesújtó pillantást vetettem segítőmre, aztán befordultam a fal felé és lehunytam a szemem.

Még hallottam, hogy Sterling pakolászik, aztán mindent elnyelt az éjszaka csendje.

Másnap korán keltünk és majd egy óra alatt elvergődtünk a pályaudvarra. Ott Sterling a kezembe nyomott egy szürke sporttáskát. Azt mondta, vigyem magammal, és SOHA ne maradjak egyedül. Én igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra és úgy megköszönni, amit értem tett. Ő egyhangúan nézett rám. Bólintott, majd egy ideges intés közepette elindult a kijárat felé.

Én pedig haladtam befelé, kerestem a peronomat. Nagy nehezen meg is találtam, már messziről kiszúrtam anyukámat, ahogy feszengve ott tipródik az oszlopok között.

-Jaj édesem, annyira aggódtam érted! –borult a nyakamba amikor odaértem hozzá. –mindent tudok, amilyen gyorsan csak lehet elmegyünk innen… már mindent elintéztem a kórházban és az iskolában…

Nem szóltam semmit csak csendben szorítottam anyukámat.

-Az igazgató levelét is megkaptam… –folytatta, de innentől kezdve nem érdekelt, hogy Sterling mit eszelt ki, csak el akartam indulni végre. Elmenni messzire.

Nemsokára meg is jött a vonat, csak negyed órát késett. Felszálltunk rá és próbáltunk nem gondolkozni.

A szerelvény hangos nyekergések közepette indult meg. Anya még egyszer megsimogatta az arcomat, majd elővette legújabb könyvét és olvasni kezdte.

Én az ablak felé fordítottam a fejem és bámultam az elsuhanó fákat. Éreztem, ahogy húz le a fáradtság, de nem engedtem. Nem jöhet rá, hogy hol vagyok. Nem követhet.

Egy ideig küzdöttem, de nem bírtam sokáig. A pilláim lecsukódtak és alig néhány másodperc múlva ott találtam magam az ismerős utcán. Most azonban csak egy alak állt előttem. Egy kislány, olyan tíz-tizenegy éves lehetett. Odafutott hozzám, térdre rogyott és a lábaimba kapaszkodva kérlelt, hogy segítsek neki. Leguggoltam hozzá, próbáltam nyugtatgatni, de ő könnyeivel küszködve mormogott.

Észre sem vettem, de egy pillanattal később ott állt mögötte egy nő is. Magához húzta a kislányt. Az ő szemei is tele voltak könnyekkel és ahogy így elnéztem, láttam, hogy valamit nagyon bámul mögöttem.

Lassan fordultam meg és nem kis meglepetésemre ott áll előttem régi ismerősöm, szürke gomolygó testtel és vörös szemekkel. Vigyorogva indult el felém, de nagy meglepetésemre kikerült és a nő felé vette az irányt.

Pár másodperc volt az egész. A nőnek kitépte a szívét, a kislánynak pedig összezúzta a fejét. Kavarogni kezdett a gyomrom, de még mielőtt felébredhettem volna, hallottam a kislány üvöltését.

Remegve ébredtem föl, anyukám mit sem vett észre az egészből.

Az a hang még mindig zsongott a fejemben. Mintha valahonnan a közelből jött volna.

Minél tovább járattam a fejem, annál inkább kezdett értelmet nyerni az, az üvöltés.

Sterling… ezt üvöltötte a kislány.

Beleborzongtam.

Nem mertem arra gondolni, hogy azok ketten a rokonai lettek volna… de egyre inkább ez volt az érzésem.

Nem akartam gondolkodni. Nem akartam semmit, csak nyugalmat végre… a régi életemet akartam.

Végül elővettem a telefonomat és elkezdtem zenét hallgatni, hogy minimálisan lenyugodhassak.

Már sötétedett odakint, amikor a kalauz beszólt hozzánk, hogy váratlan üzemzavar miatt meg kell állnia a vonatnak. Remek. Már csak ez hiányzott.

Egy egész embersereg tódult ki a vonatból. Ott álltunk a félhomályban és vártuk, hogy mikor szállhatunk már végre vissza. Minden perc egy egész örökkévalóságnak tűnt.

Anya ledobta a táskáját a földre és arra ült rá. Ilyenkor csodálom, milyen rátermett anyukám van, hogy képes idáig elkísérni, mindent otthagyni, csak, hogy biztonságban tudjon. Egyszer meghálálom neki valahogy.

Ahogy ott tébláboltak az emberek, azt vettem észre, hogy minden szürkül és, lassul. Nem éreztem semmi furcsát, de valami nehéz homály telepedett a vágányra.

Nem láttam semmit. Csak egy homályos foltot a szemem sarkában. Egy pillanatra, mintha… Sterling lógott volna az egyik fa ágán a kislánnyal és a nővel együtt. Amikor odakaptam a fejem, már semmit sem láttam. Kezdett rossz előérzetem lenni és magamat meghazudtolva összekulcsoltam a kezeimet és elkezdtem imádkozni.

-Hello aranyom –hallottam magam mögött egy hangot.

Késő. Már tudtam, hogy késő. Vesztettem. Végem. Semmi furcsát nem láttam magam körül. Az emberek ugyanúgy dühöngtek, toporogtak. Csak zsibbadást éreztem a hasamban. Odaszorítottam a kezem és éreztem, hogy valami hátulról áthatolt a testemen. Éreztem, ahogy melegség tölt el és szinte hallottam a fűbe cseppenő vércseppek hangját.

Térdre rogytam.

Nem hittem, hogy ilyen érzés… hogy ilyen érzés meghalni.

Már nem tudtam gondolkozni, az elmém gyengült. A testem is gyengült.

Senki sem vette észre. Nem is számít. Vége.

IV.

Olyan sokan vagyunk. Nem értjük, hogy miért vagyunk itt. Próbáljuk elmondani nekik, de ők nem értik meg. Ő nem mond semmit sosem. Pedig van köztük olyan, aki nem fogta még föl. De most itt vagyunk. Itt állunk egy körben. Várunk. Nem akarunk, de muszáj. Ő már ott van középen. Hallok idegeneket is. A körön kívül állnak. Ketten vannak. Az egyikkel már találkoztam. A másikkal is, de nem személyesen. Megölelték egymást. Ismerem őket. Biztosan. Az egyikőjük a segítőm volt. A másik pedig az a nő álmomból. Furcsa, hogy emlékszem. Ő már beszél, hallom a hangját. Kezd megtelni élettel. Látjuk, ahogy a csont, a hús, a szövetek összeépülnek. Újjáéled. Hogyan csinálja? Nem érdekelt. Elhatároztam, hogy akárhogy is jut vissza az életbe és akármennyi ideig is fog élni… én megölöm. Újra és újra addig, amíg meg nem unja a játékot. Mert innentől ez már az én játékom is. Nem hagyom, hogy az elmém kiüresedjen, és hideg lidércként hányódjak a földön. Én emlékezni fogok rá. A nyomában leszek. Követem… követlek. Emlékezni fogok rád. Nem lesz nyugtod tőlem. Pokollá teszem az életedet. Csak egy beteg, száraz növény vagy. Én pedig le fogom tépni a szirmaidat, a leveleidet. És kiírtalak gyökerestől, mert csak romlást hozol a többiekre is.

Emlékezni fogok rád…

Írta: Olívia