Kopogás az ablakon

Az ágyamban feküdtem nyughatatlanul és egyedül, egy sötét, csendes éjszaka. Forgolódtam, próbáltam egy kellemes pozíciót találni, de kényelmetlenül éreztem magam. Valami nem stimmelt ma este. Forgolódtam addig, amíg végül mégis sikerült egy kényelmes pozíciót találnom.

Lehunytam a szemeimet, de nem láttam különbséget, mert a szobám már alapból elég sötét volt. Gondolom idő kellett volna a szememnek, hogy hozzászokjon a sötétséghez. Így feküdtem, mozdulatlanul és csendesen ezen a sötét és nyirkos éjszakán. A testem pihent, az elmém tiszta volt, én pedig készen álltam arra a régóta várt alvásra. A csönd azonnal megtört és a fejem tele lett rémisztő gondolatokkal, amint a szemeim egy szempillantás alatt kinyíltak.

Kopp-kopp.

Ez kétségtelenül olyan volt, mint egy ököl hangja az üvegen. De nem, az nem lehetett. Mi lenne a motivációja bárkinek arra, hogy felébresszen egyedül idehaza? Ha valaki be akarna törni, miért figyelmeztetne egy kopogással? Egyszerűen betörne, egy egyértelmű hangos zaj kíséretében, vagy megpróbálna halk és észrevétlen lenni. Miért kopogna?

Szörnyek nem léteznek. Adhattam volna magamnak egy kis nyugalmat azzal, hogy kinézek az ablakon, de éppen a másik irányba fordulva feküdtem és túl félénk voltam ahhoz, hogy odaforduljak és meglássam a legnagyobb félelmemet az ablak túloldalán állva. Mi lehet ez akkor? Talán egy kis csapat madár nekirepült az ablakomnak. Nem, ez túl valószínűtlen. Talán egy csapat gyerek rohangált odakint, megdobálták az ablakokat és egy jót röhögtek magukban. Lehetséges. Na jó gondoljuk csak át, talán csak a képzeletem játszott velem. Lehet, hogy csak a ház szokásos nyikorgását hallottam és a paranoiás képzeletem vetítette ki úgy, mintha kopogás lenne.

Kopp-kopp.

Nem, ez biztosan nem a képzeletem volt. Azok a fránya kölykök kitartóak. Nem mennek el, amíg meg nem kapták a reakciót, amit vártak. Talán valami beteg, fene áll odakint arra várva, hogy kinézzek az ablakon és ő áttörve letámadjon. Nem, ne gondolj ilyesmire. Ne legyél paranoiás. Egyébként is, ő kint van, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. Szörnyek nem léteznek. Amúgy sem mozdultam meg azóta, szóval a gyerekek azt hihetik, hogy mély alvó vagyok és remélhetőleg nemsokára el is mennek.

Kopp-kopp.

Nem. Ezek nem lehetnek gyerekek. Egy gyerek sem várna ennyi ideig arra, hogy reakciót kapjon egy ilyen magányos csávótól. Megunnák és tovább mennének. De mégis mi lehetett ez? Egy sorozatgyilkos miért pont engem szúrna ki annyi ember közül? Gondolkozz logikusan. Szörnyek nem léteznek. Ne legyél paranoiás.  Ők odakint vannak, én idebent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. De ha nem szörny és nem egy gyilkos, akkor mi lehet? Csak tégy úgy, mintha aludnál, akkor elmennek.

Kopp-kopp.

Oh Istenem, nincs még egy hang amit ennyire utálnék, mint a kitartó kopogást. Kérlek, menj el! Csak hagyj egyedül, hagyj békén! Nincs remény. Be fog jutni és borzasztó, beteg dolgokat fog velem csinálni. Lélegezz. Mély levegő. Érzem, ahogy a szívem kipattan a testemből… nyugi. Szörnyek nem léteznek. Emlékezz, ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. Ismételd magadban. Ne hagyd, hogy a félelem legyőzzön. Csak tégy úgy, mintha aludnál. Egy izmod se rezzenjen.

Kopp-kopp.

Ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. Szörnyek nem léteznek. Csak csinálj úgy, mintha aludnál és imádkozz, hogy menjen el!

Kopp-kopp.

Ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. Rémület keltette könnyek csordultak le az arcomon. Szörnyek nem léteznek. NEM LÉTEZNEK! Halkan suttogni kezdtem magamnak: „Ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok. Ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok.”

Kopp-kopp.

NEM BÍROM TOVÁBB! Beleőrülök, ha tovább kell hallgatnom ezeket a koppanásokat. Ha végre megnézem, hogy mi az, megnyugszom. Mély levegő. Még egyszer utoljára: „Ők kint vannak, én bent vagyok, amíg nem hallok egy kattanást, tudom, hogy biztonságban vagyok.”

Még néhány levegővétel. A szívem kalapált, ahogy még sosem. Lassan odafordítottam a fejem az ablak felé.

A szívem lesüllyedt a gyomromba. Képtelen voltam megmozdulni, vagy ordítani. Egyenesen egy sápadt figura, fénylő fekete szemébe néztem. Átlátott rajtam, egyenesen a lelkembe nézett, miközben egy borzalmas vigyor szaladt át az arcán. Végig idebent állt. Kopogott az ablakomon.

Magyarra ferdítette: Olivia

Forrás: Creepypasta Wiki - A Knock on the Window