Hívás

Döbbenten néztem a kezemben tartott dolgozatra. Karó. Már megint.

- Ezt nem hiszem el – motyogtam oda Ray-nek, a padtársamnak. – Pedig 3 órát tanultam rá.

- Ez van, haver – vigyorgott rám Ray. Neki bezzeg simán meglett a hármas. Mázlista. – Ha nem tetszik, menj és reklamálj a tanárnőnél.

- Megyek is – határoztam el magam, habár én magam sem gondoltam komolyan. Mrs.Filester-nél reklamálni? Ez felér egy halálos itélettel.

- Úúú – Ray gúnyosan nézett rám. – Valaki nagyon pipa.

Egész órán ezzel piszkált, úgyhogy mondanom sem kell, óra végén muszáj voltam teljesíteni meggondolatlan elhatározásomat.

Kicsengetés után két perccel már szinte mindenki kiment a teremből, én pedig mély lélegzetet vettem, és minden bátorságomat összeszedve elindultam Mrs. Filester felé. A tanárnő alacsony, 40 év körüli nő volt, szőkére melíroztatott hajjal és fekete keretes, titkárnős szemüveggel. Voltaképpen a kinézetében semmi különleges nem volt. Az ok, amiért mindneki tartott tőle, a stréberek kivételével, a tekintete volt; azok a szürke szemek mindig úgy néztek rád, mintha a legsötétebb titkodat is ki tudnák fürkészni a lelked legmélyebb bugyraiból. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy létezik olyan ember, aki hazudni merne neki.

Mrs. Filester felnézett rám, ahogy odaértem az asztala mellé.

-Tanárnő – kezdtem, és az egyes dolgozatot kicsit meglengetve próbáltam összeszedni a gondolataimat, amikor hirtelen megcsörrent Mrs. Filester telefonja.

A tanárnő vetett egy pillantást a kijelzőjére. Privát szám.

-Ne haragudj Martin, de ezt fel kell vennem – nézett rám, és szemével intett, hogy várjam meg a tanterem ajtaja előtt.

Kissé bosszúsan kimentem a teremből, hátamat a falnak vetettem, és 10 másodpercenként a karórámra nézve vártam türelmetlenül. Egy idő után a szemben lévő tanterem ajtaján tükröződő arcomat kezdtem el nézegetni. A szokásos kép nézett vissza rám: világosbarna haj, mogyoróbarna szemek, átlagos magasság. Végül megint csak arra jutottam, amire mindig: 16 évesen olyan átlagos vagyok, hogy ha csak egy kicsit tovább filózok rajta a kelleténél, állva bealszok.

Keserű szájízzel vetettem egy pillantást az órámra; már 15 perce várok itt. 5 perc múlva csengetnek. Remek.

Halkan kopogtam a tanterem ajtaján. Semmi válasz. Vártam egy kicsit, majd megismételtem a kopogtatást; ezúttal egy kicsit hangosabban. Ezúttal sem hallatszott egy hang sem.

,,Ez fura”- gondoltam, és a kilincset lenyomva beléptem a tanterembe.

Elképedve néztem körbe. Mrs. Filester nem volt odabent. Abban pedig biztos voltam, hogy nem jött ki a teremből. Homlokomat ráncolva léptem oda az ablakhoz. Itt biztosan nem mászott ki. Egyrészt be volt zárva, másrészt pedig a terem a második emeleten helyezkedett el.

Értetlenül sétáltam körbe a teremben, míg végül megakadt a szemem valamin. A tanári asztalon Mrs. Filester telefonja feküdt elsötétült képernyővel. A kezembe vettem, és kis gondolkozás után feloldottam a billentyűzárat. A telefon a híváslistát mutatta, ami szerint a tanárnő legutolsó bejövő hívása a férjétől jött reggel fél nyolckor.

,,Biztosan kitörölte a privát hívást” – gondoltam, aztán azzal a szándékkal, hogy a tanári felé menet odaadom valakinek a telefont, a zsebembe süllyesztettem a készüléket. Mielőtt kiléptem a tanteremből, még egyszer visszafordultam és körbenéztem. A helyiség a megszokott képet mutatta; padok rendezett sorokban, velük szemben a tanári asztal, mögötte a tábla. Minden a legnagyobb rendben volt, engem azonban mégis kirázott a hideg, ahogy elfordultam, és az ajtót becsukva magam után elindultam a következő órámra.

…

-A végösszeg 12 font 25 cent – mondta a mogorva pénztáros Ray-nek. Ő alig figyelt rá; már most elkezdte olvasni a magazint, amit épp megvett.

Fél perc és az eladó elvörösödő feje kellett hozzá, hogy Ray végre megmozduljon, és a zsebében kezdjen kotorászni a pénz után.

-Lehetne egy kicsit gyorsabban, kölyök? – morgolódott a kasszánál ülő férfi.

-Nyugi már, haver – vigyorgott pimaszul Ray. – Egy perc és kapod a lóvét.

-Tényleg jó lenne, ha sietnél – szóltam gyorsan közbe, mert láttam, hogy a férfi épp valami nagyon csúnyát akar mondani.

Ray színpadiasan sóhajtott.

-Szörnyű ez a mai világ. Mindenki csak rohan, rohan. Nem ráérünk?

-Te lehet, hogy ráérsz, de én nem – morgolódott a Ray mögött álló fiatalember.

Én úgy döntöttem, inkább kimegyek a kisboltból, és ott várom meg barátomat. Általában az ilyen vitákba engem is bele szoktak vonni, aminek én egyáltalán nem örülök, mert hiába nem csináltam semmit, a vége általában az, hogy velem üvöltöznek az emberek. Ami persze érthető, ha azt nézzük, mennyivel támadhatóbb vagyok, mint a kigyúrt, sötétbőrű, 185 centi magas Ray. Az összhatást tetézi a gengszterfilmekbe illő fekete trikó, a lógós, mosásra szoruló farmer és az acélbetétes bakancs. Az emberek csak ránéznek, és megállapítják, hogy jobb vele nem ujjat húzni. Bevallom, én is félnék tőle, de már vagy 5 éve ismerem, és tudom, hogy Ray a légynek sem ártana.

Már vagy 10 perce várakoztam odakint, amikor az előbb említett személy végre kijött. Vigyorából ítélve sikerült rendesen felhúznia az eladót. Úgy döntöttem, ezt nem teszem szóvá, úgyhogy egy ideig némán ballagtunk Ray háza felé. Ma délutánra kockulás volt betervezve üvöltő zenével és egy rakás kajával.

-Istenem – motyogta olyan halkan Ray a magazint nézve, hogy felkaptam a fejem, mert azt hittem, valami rossz hírt olvasott. – Nekem is kell egy ilyen tűszoknya. – Azzal felém mutatta a képet, ami egy körülbelül 8 éves kislányt ábrázolt csupa rózsaszínbe öltözve.

-Az tüllszoknya, te túliskolázott Eintstein. Mellesleg jól állna neked – tettem hozzá röhögve.

-Köszönöm – nézett rám szempilla rebegtetve Ray.

Egymást ugratva fordultunk be egy sikátorba. Nem szeretek errefelé menni, mert a föld tele van kosszal, és úgy érzem, már attól leprás leszek, ha ránézek a 2 hónapja ott álló szemétkupacra, de Ray-t láthatóan nem szokta zavarni a dolog, mert így vagy 10 percet nyerünk az út levágásával.

Jobb oldalt mozgást láttam, és odakaptam a fejem, de csak egy macska ugrott ki egy szemétkonténerből, ráugrott egy dobozra, ami felborult és tartalma a földre szóródott. A doboz mögött egy falfirkát lehetett kivenni; Carol. Amennyire meg tudtam állapítani, nem lehetett ott túl régóta.

Már épp elfordultam a graffiti-től, amikor eszembe jutott valami.

-Mi a vezetékneve Mrs.Filester-nek? – fordultam Rayhez.

-Asszem’ Carol. Miért?

-Csak kérdeztem – feleltem, és nagyon igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen meg.

Szótlanul hallgattam, amit Ray mond, de közben igyekeztem meggyőzni magamat, hogy a falfirka csak véletlen egybeesés. Nyugtalanul gondoltam arra, hogy ma már nem láttam Mrs. Filester-t.

Ray-nek láthatóan nem tűnt fel, hogy szótlan vagyok, és nyugodtan végigbeszélte a házukig vezető utat. Én viszont csak akkor tudtam elfelejteni nyugtalanságomat, amikor már a számítógép előtt felváltva lőttük az ellenséget a játékban.

Nagyon hamar elment az idő, és mikor újra az órámra néztem, megdöbbenve láttam, hogy csaknem 11 óra.

-Te jó ég, anyám ki fog ütni –ugrottam fel a székről, felkaptam a táskám, a bejárati ajtóból hátrakiabáltam egy ,,viszlát”-ot Ray szüleinek, és futva indultam haza.

Hogy minél rövidebbre fogjam az utat, ezúttal is a sikátoron átvágva szaladtam, amikor hirtelen rezegni kezdett a telefonom. ,,Ez biztosan anya lesz” – gondoltam, és sétálásra váltva kotorásztam a zsebemben a készülék után.

A némán csörgő eszközt elővéve azonban rájöttem, hogy nem a saját, hanem Mrs.Filester mobiltelefonját tartom a zsebemben. A kijelzőn a ,,Drágám” felirat volt látható, úgyhogy feltételeztem, hogy a tanárnő férje az. Gyors mérlegelés után felvettem, és gyorsan beleszóltam a telefonba:

-Jó estét, Mr. Filester, én Mrs.Filester egyik diákja vagyok, és az egyik teremben találtam meg a tanárnő mobilját, de elfelejtettem leadni a tanáriban. Amint holnap látom a tanárnőt, visszaadom neki és…

-Nem érdekel a telefon, mond meg, hol van a feleségem! – üvöltött bele a telefonba egy mély hang.

-Tessék? – kérdeztem vissza hosszúra nyúlt hallgatás után.

-Nem jött ma haza. Carol. És haza sem szólt. Már nagyon aggódok érte.

Mr. Filester még mondott valamit, de én már nem figyeltem rá. A szél felerősödött a sikátorban, és lefújva egy újságpapírt a falról tekintetem előtt újra láthatóvá vált a Carol falfirka.    

…

Szinte meg sem lepődtem, hogy Mrs. Filester másnap hiányzott. És a rákövetkező napokon is. A telefonját amint lehetett, odaadtam egy tanárnak, aki gondolom visszaadta Mr.Filesternek.

Néhány nap múlva megjelent a rendőrség is, hogy kihallgassa a teljes tanári kart Mrs. Filester eltűnésével kapcsolatban. Hozzánk is bejöttek egy órán. Nyomatékosan felszólították az osztályt, hogy akinek bármi információja van a tanárnőről, az ossza meg velük, én pedig amit tudtam, elmondtam. A teremben azonban ők sem találtak semmi furcsát.

Egy héttel később a nyomozásokat lezárták az iskolán belül, és az élet látszólag ment tovább. Bennem azonban megváltozott valami. Többé nem mertem egyedül maradni abban a teremben, ahonnan a tanárnő eltűnt. Minden nap elsétáltam Filesterék házáig, abban reménykedve, hogy látom a tanárnőt az ablakból. A sikátort azonban nagy ívben elkerültem. Nem akartam még egyszer látni a falfirkát.

Azóta egy hónap telt el, és én kezdtem elfelejteni az ügyet.

Azonban egy nap Mr.Evenford-dal volt épp történelem óránk, amikor a tanár úr telefonja megszólalt. Ezen ő lepődött meg legjobban.

-Pedig esküdnék rá, hogy kikapcsoltam – motyogta, ahogy megnézte a kijelzőt. – Elnézést kérek, de ezt fel kell vennem – mondta, azzal kisietett a teremből.

Én csak akkor kezdtem nyugtalankodni, amikor Mr.Evenford negyedóra elteltével sem jött vissza. Egyik osztálytársam, Meg kiment megnézni, de két perc múlva a tanár telefonjával a kezében jött vissza.

-A folyosó üres, de ezt találtam – tudósított a készüléket felvéve.

Körülbelül 10 másodperc kellett hozzá, hogy felpattanjak, kimásszak a padból és Meg mellé érve kikapjam a kezéből a telefont. Ellenkezésével mit sem törődve megnéztem Mr.Evenford híváslistáját. A legutóbbi bejövő hívása tegnap délután volt.

Szó nélkül visszaadtam a telefont Megnek és visszaültem a helyemre. A többiek csodálkozva néztek rám, de csak Ray kérdezte meg, mégis mi volt ez, de nem válaszoltam.

Nem lepődtem meg, hogy néhány nap múlva a rendőrség elkezdte keresni Mr. Evenfordot is. Az osztály egyöntetűen nyilatkozta, hogy akkor láttuk utoljára, amikor kiment telefonálni. Ezután a rendőrség lefoglalta Mr.Evenford és Mrs.Filester telefonját is, de valószínűleg nem tudtak meg semmit.

Körülbelül egy hónappal később eltűnt egy diák is. A körülmények ugyanezek voltak; otthagyta pár percre a barátait, mert valaki hívta, az elmondás szerint privát számról, és azóta nem hallottak felőle.

A rendőrség megállapította, hogy sorozatgyilkosról van szó, az emberek pedig elhitték. Én azonban nem. Nem hagyott nyugodni a gondolat.

Végül rászántam magam, és elmentem a sikátorba, de a Carol felirat mellett nem voltak újabbak, így ezt nehezen, de betudtam véletlen egybeesésnek.

A negyedik eltűnés után a szüleim a költözés mellett döntöttek, természetesen egy másik városba. Mikor ezt az osztályom megtudta, nem egy megvető pillantást kaptam. Szinte hallottam a gondolataikat. ,,Itt vannak azok, akik annyira beijedtek, hogy még el is költöznek. Jó azoknak, akik megtehetik”. Úgy csináltam, mintha semmit nem vennék észre belőlük. Őszintén szólva megkönnyebbüléssel tölt el, hogy itt hagyhatom ezt a rémálmot,

Nemsokára a szobámban ültem egy hálózsákon. A főbb bútorokat már elvitték a költöztetők, így a szobámban már csak néhány ruha, a hálózsák és a laptop maradt. A képernyőre néztem. Épp Ray küldözgetett chat-en mindenféle jókívánságot, meg időnként közbeszúrt egy ,,de szemét vagy, hogy engem meg itt hagysz” megnyilvánulást. Szomorúan gondoltam bele, mennyire fog hiányozni.

Nyújtózkodtam egyet és pp be akartam pötyögni egy elköszönést Ray-nek, hogy végre aludni menjek, amikor megszólalt a mobilom. A kijelzőre néztem, és megfagyott a vér az ereimben. Privát szám.

Felálltam és elhatároztam, hogy addig ugrálok a készüléken, amíg darabokra nem esik. Már emeltem az egyik lábamat, hogy széttapossam, de valami megállított. A telefon… Olyan hívogatóan csörög… Ezt fel kell vennem… Muszáj…

-Tessék? – szóltam bele a készülékbe, mielőtt felfoghattam volna, mit teszek.

Eleinte nem volt válasz, aztán a vonal végén fura, zúgó hang hallatszott, először csak nagyon halkan, aztán egyre hangosabban. A kijelzőre pillantva sötét örvényt láttam kavarogni. Egy megmagyarázhatatlan érzéstől hajtva belenyúltam, és zsibbadt döbbenettel figyeltem, ahogy a kezem minden nehézség nélkül áthatol a kijelzőn és eltűnik az örvényben. Hatalmas rántást éreztem a karomon, és a következő pillanatban éreztem, ahogy fejjel előre zuhanok. Zuhanok a kijelzőn át a feneketlen sötétségbe.

Írta: Nova