Tragédia

   Valami üldözött. Nem láttam, csak éreztem, ahogy a sötét utcán futottam.

   Mindjárt éjfél. Én alig fél órája szabadultam a munkahelyemről. Átkozott túlóra. Igazából nem lenne vele bajom. De félek sötétben az utcán lenni. Mindig rossz érzésem van, és mindenféle dolgokat hallucinálok a sötétbe.

   Ez a mostani azonban minden volt, csak hallucináció nem. Ahogy rohantam végig a főutcán, majdnem megbotlottam a saját lábamban. Akár egy rossz horrorfilmben. Az összhatást pedig fokozta, hogy a közelben egy lélek sem volt rajtam és üldözőmön kívül.

   Nem mertem hátrapislantani, mert féltem, hogy mentem szívbajt kapok az ijedtségtől. Tűnődtem, mi lehet az. Talán egy kutya? Vagy egy rabló? De nem… Ez a valami valahogy más volt.

   Nem hallottam a lépteit vagy a lihegését. Nem láttam az árnyékát. De tudtam, hogy ott volt.

   Lefordultam egy mellékutcába, elhaladtamban vetettem a névtáblára egy pillantást. Már megtettem pár lépést, amikor leesett, hogy sosem hallottam olyanról, hogy Sárgatoll utca. Ezek szerint eltévedtem. De hogy, amikor ugyanazon az útvonalon jöttem, amin eddig minden nap, hosszú évek óta? Csak nyugalom, Lisa, semmi pánik. Minden megoldódik magától.

   Előttem pár üzlettel megpillantottam egy ,,Non Stop” feliratot. Egy vegyeskereskedés. Ez az! Ha ide bemegyek, az a valami már nem bánthat.

   Rekordsebességgel tettem meg a következő métereket és olyan erővel kezdtem el húzni az ajtót, hogy belefájdult a karom. De az nem nyílt ki. Megpróbáltam tolni. Semmi eredmény. Egy pillantást vetve a kasszára láttam, hogy nincs ott senki. Hát ez jellemző! Egész éjjel körülbelül két ember ha lejön egy ilyen boltba, és az eladónak pont akkor kell kávéznia.

   Ezzel a kis megállóval másodperceket vesztegettem. Az üldözőmnek utol kellett volna érnie. Minden bátorságomat összeszedve oldalra néztem, és a szívem kihagyott egy ütemet.

   Nem volt ott semmi. De akkor mégis mi üldözött? Csak nem kezdek megőrülni? Vagy talán az üldözőm valamiféle kegyetlen játékot űz, és elbújt valahova?

   Megfordultam, és újra elindultam, ezúttal is futva. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. De az érzékeim mégis azt súgják, nem vagyok egyedül.

   Az utca végén lefordultam jobbra és próbáltam keresni egy ismerős utcanevet, de legnagyobb elképedésemre nem találtam semmit. Nem voltak névtáblák. Sehol.

   Megtorpantam. Hol vagyok? Tényleg nagyon eltévedhettem.

   Elindultam továbbra is valami támpontot keresve, hol lehetek, amikor hirtelen megbotlottam valamiben. Hangos csattanással terültem el a földön és a nyakamba ömlött valami. Feltápászkodva láttam, hogy egy kukát sikerült felborítanom. Ami fura, mert esküdni mertem volna, hogy nem volt kuka az utcán.

   Kinyílt egy ablak valahol a fejem fölötti panelházban és egy félmeztelen férfi hajolt ki rajta. Pár pillanatig a zaj forrását kereste, aztán meglátva engem kiabált valamit, amit nem értettem. Felnéztem rá, találkozott a tekintetünk, mire a férfi megismételte, amit mondott. Továbbra sem értettem, és rájöttem az okára is; egy általam nem ismert nyelven beszélt. Vagy inkább üvöltött.

   Vállat vontam és továbbmentem. A férfi még mindig kiabált. Azon tűnődtem, milyen okból gondolja hogy az artikulálatlan, földönkívüli nyelvén bármit is elér. Talán így lazít lefekvés előtt.

   Megláttam egy kressz táblát ami az omlásveszélyre figyelmeztetett. Csodálkozva néztem. Mégis mi omolhat le ott, a város közepén? Habár a ház, ahonnan a férfi kihajolt nagyon úgy nézett ki, mint amit egy kisebb széllökés kibillent az egyensúlyából, de azért mégsem olyan hétköznapi eset az, ha egy panel ráomlik az autóútra, hogy külön táblát rakjanak ki róla.

   Ezen tűnődve mentem tovább és csak néhány lépés után tűnt fel, hogy valami nincs rendben. Méghozzá nagyon nincs rendben. Ugyanis a város eltűnt körülöttem, én pedig egy autópálya leállósávjában álltam. Egy hegy tornyosult fölém jobb oldalt.

   Jó, így az omlásveszély tábla értelmet nyert. Viszont meg tudná nekem valaki magyarázni, hogy a halálba kerültem ide? Remegve gondoltam arra, talán tényleg megőrültem.

   Kezemmel a telefonom után kezdtem kotorászni a zsebemben. Fel kell hívnom a mentőket. Vagy a rendőrséget. Vagy akárkit, a lényeg, hogy emberi hangot halljak. Talán akkor rájövök, mi folyik itt.

   Öt perc kutakodás után azonban beletörődtem, hogy a mobilom nincs nálam. Talán a munkahelyemen hagytam. Vagy akár futás közben is elhagyhattam.

   - Szállj be – állt meg mellettem egy autós.

   Elképedve néztem fel. Hát ő meg hogy került ide? Nem is hallottam a hangját. Aztán eszembe jutott egy kellemetlen gondolat.

   - Köszönöm, de én nem… Én nem vagyok… - kutattam a szavak után.

   - Igen, tudom, hogy nem azért állsz itt, amiért a lengén öltözött fiatal hölgyek szoktak állni az út szélén. De úgy látom, segítségre szorulsz. - Nem láttam a vezető arcát, de szigorú hangja alapján üzletembernek gondoltam.

   Kis tűnődés után elfogadtam az ajánlatot.

   - Köszönöm – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót.

   A sofőr egy pillanatra rám nézett, én azonban továbbra sem láttam az arcát. Tulajdonképpen azért, mert fekete kapucnis pulóvert viselt. A kapucnival a fején.

   Bár a miért-jét annak a kérdésnek, miszerint milyen célja van annak, hogy valaki kapucnit viseljen az éjszaka közepén a saját kocsijában nem értettem, úgy döntöttem, ahhoz képest, ami ma este velem történt ez semmiség.

   Úgy öt percig haladtunk szótlanul ülve egymás mellett, mikor a sofőr újra megállt a leállósávban. Vetettem egy pillantást az órára a műszerfalon. Pontosan 0 óra 0 perc volt. Kirázott a hideg.

   - Miért álltunk meg? – kérdeztem rosszat sejtve.

   - Nem mehetsz ma haza – mondta halkan a sofőr.

   - Tessék?! – néztem rá elképedve.

   - Nem mehetsz ma haza – ismételte meg a férfi.

   Az égnek, pontosabban a kocsi tetejének emeltem a tekintetem.

   - Már miért ne mehetnék haza? – kérdeztem egy megfáradt ember hangján.

   Mivel nem válaszolt ránéztem. Ő azonban már nem volt ott. Eltűnt, mintha nem is lett volna.

   Kétségbeesetten kerestem tekintetemmel a hátsó ülésen vagy odakint az úton, de senkit nem láttam.

   Arcomat a tenyerembe temetve beletörődtem, hogy megőrültem. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugodjak.

   Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam és rázni kezdett. Csapkodni kezdtem magam körül hogy megszabaduljak a támadótól.

   - Nyugodjon le, Hills! – hallottam egy ismerős hangot. – Csak rosszat álmodott!

   Felnéztem. Az irodámban ültem az asztalomra borulva.

   - Látom, fárasztó napja volt – mosolygott rám munkatársam, Brad és leszedett az arcomról egy oda ragadt papír fecnit.

   - Ne is kérdezze – ásítottam nyújtózkodva.

   - Na menjen – intett az ajtó felé fejével Brad. – Otthon kialussza magát.

   - Ma nem megyek haza – mondtam határozottan.

   Brad furán nézett rám.

   - Maga tudja. Én viszont megyek. Viszlát!

   Elköszöntem, ő pedig kiment az irodámból. Fáradtan hátradőltem. Az álom annyira valóságosnak tűnt. Főleg a sofőr figyelmeztetése. Végül is mit veszíthetek, ha ma nem megyek haza?

   Nemsokára újra álomba merültem az asztalra dőlve.

   Valamikor hajnalban ébredtem arra, hogy csörög a vezetékes telefon az asztalomon. Álmosan pislogva vettem föl.

   - Halló? – szóltam bele egy ásítást elfojtva.

   - Köszönöm – suttogott egy hang a kagylóban.

   - Mit? – kérdeztem még mindig álomittasan.

   - Hogy megfogadta a tanácsomat – suttogott újra a telefonáló, aztán bontotta a vonalat.

   Értetlenül pislogtam a kezemben tartott kagylóra. A telefont visszatettem a helyére és ránéztem az órára. Négy óra 30 perc. Még tudok aludni egyet.

   Épp újra ledőltem az asztalra, amikor fura hangot hallottam. Felnézve azt láttam, hogy a faxgép beindult és kilökött magából egy papírt.

   Odaléptem a géphez és felvettem a papírt. A félhomályban láttam, hogy egy újságcikk volt. Visszaültem a helyemre és felkattintottam az asztali lámpát. A dátum alapján a mai újságban fog megjelenni. Ez már bőven elég volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, úgyhogy olvasni kezdtem a cikket:

Tragédia a Riversend utcában

Ma reggel fura hívás érkezett a rendőrségre. Egy lakó hívta őket, állítása szerint az éjszaka közepén hangos dübörgésre ébredt, és mikor kiment megnézni, mi történt, azt látta, hogy édesapja legurult a lépcsőn. A fiatalember megpróbálta kitapogatni a pulzusát, de a férfi addigra halott volt. Ezután felszaladt a lépcsőn hogy felébressze édesanyját, de az asszony nem kelt fel. A fiatalember ezután az ablakon kinézve a szomszédját látta, aki kiabálva kiszaladt házából, majd az utca közepén minden előzetes jel nélkül összeesett. Ekkor hívta először a mentőket, majd a rendőrséget. A rendőrség ért először a helyszínre és nem találtak magyarázatot arra, amit ott találtak; a fiatalember halott volt, akárcsak édesanyja, édesapja és a szomszédja. A rendőrség ezután az utca többi lakóját ellenőrizte, de nem találtak semmi életjelet. Mindenki, aki az utcában lakott meghalt. A rendőrség a járványügyi hatóságot bevonva próbál magyarázatot találni a történtekre, eddig sikertelenül. A leghomályosabb részlet az elkövetés módja volt; az áldozatokon nem található testi sértés vagy mérgezés nyoma. A halottkém szerint az áldozatok egyszerűen elaludtak és nem keltek fel többé. Ez azonban felveti a kérdést: mi történt? Van rá magyarázat? Vagy ez az eset is bekerül azok közé, amikről sosem fogjuk megtudni, mi történt a valóságban?  

A cikket írta: John Rill

   A papír kiesett a kezemből és lassan a földre hullott. Nem törődtem vele.

   Elborzadva gondoltam arra, mi lett volna, ha hazamegyek szeretett otthonomba, ami a Riversend utca 15. szám alatt áll.   

Írta: Nova