Az egész három hónappal ezelőtt kezdődött. Alkartöréssel mentünk be a kórházba újrakötözésre. A doktor azt mondta, leghamarabb 1 hónap múlva vehetik le a gipszet. Miután kijöttünk, anyukám felsegítette rám a kabátot, ő is felöltözött, és elindultunk hazafelé. A recepciós pultnál jutott eszembe, hogy otthagytam a táskámat. Felszaladtam érte a második emeletre, befordultam a sarkon és szaladtam a pad felé, amin ültünk. Egy-két várakozó unott tekintettel nézett utánam, de egyébként senki más nem méltatott figyelemre.
A táskám ott volt, ahol hagytam, felkaptam, kinyitottam, hogy lássam, hiányzik-e valami, és ugyanazzal a mozdulattal véletlenül ki is ejtettem belőle az újságot, amit magammal hoztam. Kissé mérgelődve térdeltem le, hogy kihalásszam a pad alól, ahová becsúszott. Az újság után tapogatózva hirtelen fájdalom hasított a mutató ujjamba, én pedig szitkozódva kaptam vissza a kezem. Apró csepp vér buggyant ki onnan, ahol az a valami megszúrt. Annyi figyelemre se méltattam, mint a várakozó páciensek engem. Belegyömöszöltem az újságot a táskámba, és két perc múlva már el is felejtettem az apró sérülést, ami az egész életemet megváltoztatta.
Az első szokatlan dolog rögtön egy héttel a kórházi látogatás után történt. A szobámban hallgattam halkan a zenét miközben képeslapot rajzoltam. Fennhangon énekeltem az előadóval a számot, ami ment, amikor hirtelen olyan erősségű fájdalom hasított törött karomba, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Eldobtam a ceruzát, a jobb kezemet reflexből a gipszre szorítottam és próbáltam nem elájulni a fájdalomtól. A szoba táncolni kezdett előttem, a zenét többé nem hallottam. A gipsz alatt mozgott valami. A fájdalom ködén keresztül érzékeltem, hogy a törött csontokat mintha mozgatná valaki, hogy aztán azok tökéletesen egymáshoz illeszkedve összeforrjanak.
Amilyen hirtelen jött, a fájdalom olyan hamar el is múlt. Lélegzet után kapkodva próbáltam felfogni, mi történt. Szomjúság tört rám.
Kitámolyogtam a fürdőszobába, megragadtam a csapot, kinyitottam a vizet, és ittam. A gipszet eláztatta és felpuhította a víz, én azonban csak az ivásra tudtam gondolni. Nem tudom, meddig álltam ott a csapra tapadva, amikor hallottam, hogy nyílik mögöttem a fürdőszoba ajtaja.
- Mi a baj, Maya? – hallottam anyukám hangját.
- Semmi – feleltem leválva a csapról. – Csak egy kicsit megszomjaztam.
- Kicsit?! – nevetett. – Majdnem kiittad a város teljes vízkészletét.
Ezzel megfordult, és megnyugodva lement az előszobába.
Felfedeztem az elázott gipszet. Az, hogy nem éreztem fájdalmat, csak még biztosabbá tett abban, hogy a törés pár pillanat alatt meggyógyult.
Kis habozás után leszedegettem a gipsz péppé ázott maradványait, megtapogattam a karom. Igazam volt, a csontjaim összeforrtak. Már csak az volt a kérdés, hogyan magyarázom ezt meg a szüleimnek. És persze magamnak...
Persze anyukám nem akart hinni nekem, és ezért nem is hibáztatom. Azonnal bevágott a kocsiba és visszavitt az orvoshoz, aki újra akarta kötözni, de miután azt bizonygattam, hogy begyógyult, és fájdalmat sem éreztem, elküldött röntgenre. Alig akart hinni a szemének, mikor meglátta a leleteket. A fejét vakargatva azt hajtogatta, hogy bizonyára valami orvosi csoda történt.
Ezt követően minden éjszaka rémálmok gyötörtek, mégpedig egytől egyig ugyanaz: egész idő alatt egyedül sétálok a színtelen utcákon, körülöttem halottak hevernek. A házunkból indulok, végigmegyek a városközponton, tovább sétálok a folyó felé, és végül eljutok a hídig. Álmaim végén egyszerűen megállok a híd közepén, és felébredek.
Miután az álmaim nem akartak elmúlni, anyukám pszichiáterhez vitt, aki gyógyszert írt fel. Mondanom sem kell, nem hatott. A pszichiáter azt javasolta, hogy menjünk el nyaralni valahová, próbáljunk kikapcsolódni, mert talán az iskolai feszültség az oka.
Így hát elutaztunk a hegyekbe, egy kis faluba, aminek már a nevére sem emlékszem. Próbáltam gondtalanul élvezni a vakációt, de az álmok kitartottak. Általában ébren feküdtem, míg a teljes kimerültségtől el nem nyomott az álom. Egy ébren töltött éjszakán aztán jött az újabb rémisztő esemény.
A plafont bámultam, és igyekeztem lecsitítani a gondolataimat, ahogy az orvos javasolta. Oldalra fordultam, hogy igyak egy korty vizet az ágyam mellett lévő palackból, mikor megláttam az alakot.
Ott lebegett a sarokban a föld fölött néhány centire. Olyan volt, mint egy árnyék, ami sötétebb az éjszakánál, az alakja alapján pedig csuklyás köpönyegbe burkolózott. Megdermedve a rémülettől bámultam rá, azonban az árny nem mozdult. Nem mertem kiabálni, kiszaladni a szobából, csak a fejemre húztam a takarót, és győzködtem magam, hogy nincs ott semmi, csak képzelődök, vagy talán már elaludtam és álmodok.
De ott volt, és attól kezdve minden éjjel megjelent. Erről már nem beszéltem a szüleimnek csak a pszichiáternek. Azt kérte, rajzoljam le neki. Aztán a rajzot fogta, összegyűrte, és elégette a falnál lévő kézmosóban. Azt mondta, csináljam ezt meg minden este elalvás előtt.
Megtettem, amit mondott, de nem hatott. Sőt, egy idő után felfedeztem, hogy az árny közelebb jött. Minden éjjel megtett egy apró lépést felém.
Egy este nem bírtam tovább, nyaggatni kezdtem a szüleimet, hogy had aludjak velük, de ők azt mondták, hogy attól nem fognak elmúlni a rémálmaim. Még mindig nem tudtak az árnyról. Nem akartam, hogy őrültnek tartsanak.
Így aztán éjszakánként még az eddigieknél is kevesebbet aludtam. Iskolába a hegyi kirándulás óta nem voltam, és nem szívesen mozdultam ki otthonról. Néha anyukámnak sikerült elrángatnia bevásárolni, és hetente kétszer elmentem a pszichiáterhez, de a többi időmet otthon töltöttem, filmeket néztem, rajzoltam.
Egy nap a fürdőszoba szekrényben megtaláltam a szüleim altatóját. Kis habozás után zsebre tettem néhány kapszulát és este bevettem belőlük egyet. Sikerült elaludnom, de az álmoktól még ez sem óvott meg.
Az árny ekkorra már az ágyam lábánál lebegett.
A következő dolog a víz volt. Már egy ideje naponta 7-8 litert is megittam, de ezt nem tartottam ijesztőnek. Aztán egy este a zuhany alatt álltam, a meleg víz ellazította az izmaimat, a párától elbambultam.
A következő pillanatban azonban remegve ugrottam ki a vízsugár alól, ugyanis az hirtelen jéghideggé vált. Az első gondolatom az volt, hogy biztos elfogyott a meleg víz, de aztán észrevettem a zuhanyrózsából gomolygó párát. A kezemet odanyújtva érzékeltem, hogy még mindig jéghideg. Ütközésig tekertem a csapot a meleg irányába. Nem éreztem változást, pedig mostanra már meg kellett volna égetnem a kezem.
Törölközőt csavarva magam köré lementem, és megkérdeztem anyukámat, de ő ugyanolyan melegnek érezte a zuhanyzóba ömlő vízsugarat, amilyennek kellett volna lennie.
Aggódva nézett rám, láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mihez kezdjen velem.
Ettől kezdve még a legforróbb vizet is jéghidegnek éreztem. Még a pszichiáternek sem volt ötlete, mitől lehet ez. Szerinte van olyan, hogy valaki a meleget is hidegnek érzi, vagy épp ellenkezőleg, a hideget érzi melegnek, de olyat, hogy a forró víz nem égeti meg, sőt, még csak a bőre sem pirosodik be tőle, még nem látott.
Most már biztos voltam benne, hogy teljesen megőrültem.
A legfurcsább dolog azonban az volt, hogy elmúlt a félelmem. Az álmaim már nem nyomasztottak, az árny közelebb és közelebb jött, de már nem féltem tőle.
Lassan azonban a félelmemmel együtt a többi érzelmem is elmúlt. Nem izgultam végig egy filmet vagy könyvet sem, nem töltött el megelégedés egy befejezett rajz után, nem éreztem bűntudatot, amikor otthagytam egy csomó mosatlan edényt a konyhában. Unalmasnak, egyhangúnak és érdektelennek éreztem az engem körülvevő világot.
Nemsokára a már színeket sem láttam. Csak a szürke különböző árnyalatait. Gondoltam, elmondom a pszichiáternek, de aztán csak vállat vontam, és nem érdekelt többé. Nem érdekelt már semmi.
Végül egy éjjel az árny az ágyam mellett állt. Egy ideig a csuklyája mélyén lévő feketeséget figyeltem, mintha a szemébe akartam volna nézni. Az árny lassan fölém hajolt, érezni véltem a fülemen a leheletét, ahogy súgott nekem valamit. Én bólintottam, mire az árnyék, amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul el is tűnt.
Felültem az ágyban. Kis ideig bámultam a sötétségbe, majd felálltam, nesztelen léptekkel lementem a szüleim hálószobájába. Mélyen aludtak egymás mellett.
Az ágyuk mellé léptem, óvatosan, szinte gyengéden megsimogattam a kezemmel az arcukat. Soha többé nem ébredtek fel.
Ezután az ablakhoz léptem, kinéztem az éjszakába, egy ideig figyeltem a teliholdat.
Most a szüleim asztalánál ülök, és magam sem tudom, miért, leírtam ezt az egész történetet. A történetet, aminek a végén valami szörnyűséges dolog születése áll.
Utolsó tettként ebben az életben kezeimmel lassan megsimogattam arcomat, majd örökre eltávozva átadtam testemet az árnynak, aki testet öltött bennem.
Írta: Nova
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése